Március 7–10. között ingyenesen látogatható jazz-hétvégét rendezett a nagyváradi Posticum, egyben célzottan nőnapi ajándékkosár is volt ez, négy este négy jazzegyüttes és két szóló előadó is fellépett.
(alábbiakban csak a szombat estéről)
Röviden személyesebb mentségűre véve a hangvételt – nekem sajnos csak szombaton (március 9.) sikerült eljutnom ide. Amit akkor hallottam, világszínvonalú jazzmuzsika volt, és ugye el se kellett utazni érte New Yorkba, vagy akár ide a szomszédba, Budapestre. Alább megosztok néhány gondolatot a JazzLandben meghallgatott másfél óra nettó zenéről – fájó szívvel jöttem el a második rész szünetében, de egyéb kötelezettségek miatt nem tudtam a késő estébe nyúló műsor végéig maradni.
* * *
Szakcsi Lakatos Róbert nagyjából egyórányi, szünet nélküli, egybefüggő szólóműsorral nyitotta az estét, mondhatjuk úgy is, hogy közel egyórás kompozíció-láncolat bontakozott ki a zongorán, különböző jazzkorszak-stílusok sztenderdekből, de érzékeny komolyzenei behatások, s nyilván az előadó nagyszerű ízlésű saját zenei ötletei, inspirációi váltakoztak szukcesszív és szimultán harmóniában, kiváló színpaletta-keveréssel, sok kifinomult hangulati hullámvasúttal.
Az est második felében a Cristi Copaciu Band bejáratottabb sztenderdek világát választotta, szintén egyéni, friss, szellemes hangvétellel. Az együttes tagjai: Cristian Copaciu – gitár, David Luca – zongora, Alexandru Aruxandei – bőgő, Frankie Ercsei – dob. Copacicuékhoz társult vendégművészként a kiváló váradi jazzgitáros Báder Olivér. Szakcsi Lakatos Róbert láthatóan és persze hallhatóan is annyira jól érezte magát az este folyamán a pianínónál, hogy a második részben ő is betársult az első két számra Copaciu csapatába.
Zenetanulmányi gyökerek, alma materi hatások tekintetében két, jobban mondva három különböző iskola, azaz jazzakadémia ült le itt egymás után, a budapesti és a hazaiak (Kolozsvár és Bukarest).
De szóljak néhány szót a hangulatról is, ami kiváló volt, mint a Posticum JazzLandjében az mindig lenni szokott. Most még a kb. félórás plusz várakozás sem volt így zavaró az elején és a hosszúra nyúlt szünet sem a közepén. Telt ház volt, sok ismerős és sokszínű nemzetközi hallgatóság is (mint megtudtuk, a világ több tájáról). Összességében értő közönség, tudták, hol, mikor illik az improvizációkat megtapsolni.
A Baumgardt pianínónak külön bukéja volt, hogy le volt véve az előfedele, így nemcsak akusztikailag volt ez jó, hanem egész intim közelségű látványt is nyújtott – kicsit „lengébb öltözékében” részben a kalapácsmechanikáját és húrjait is kivillanthatta a hangszer.
Nem kell szerintem semmit magyarázni arról, hogy Szakcsi Lakatos Róbert mekkora kvalitású zongorista, egyébként klasszikus és jazz műfajban egyaránt, de hallani itt Nagyváradon, klubhangulati testközelből, ráadásul ingyen való szeretetből a Posticum részéről, nos ez több, mint élmény… – mondanám, hogy leírhatatlan élmény, de hát az imént írtam le.
Ahogy fennebb is mondottam, szimultán és szukcesszív fúzió volt ez egyaránt, a jazz és a klasszikus zenei gondolatok közötti átjárás-kapunyitogatás, magából Szakcsi Lakatos Róbert elmés lelkéből szőve, aki profin varázsol és varázslatosan profin érti a zene lelki csendjének megteremtését is, mint költő, lírikus, de hirtelen jött szellemes ötletekben is nagyon-nagyon laza tud lenni, ha épp úgy kívánja kedve.
Költészet is az ami a nagyjából egyórányi egybefüggő mondandójában-improvizációjában kibontakozott, úszás egy széles tengeren, ahol időnként változatos fénytörések és hullámok bukkannak fel különféle szelek kíséretében (kacérabb vagy marconább), a hűvöstől a perzselőig, ahol egy-egy bójánál mindennemű téma-meglepetések várnak.
Persze lehet komolykodni és mosolyogni is rajta, hogy ebbe különleges improvizációs költői világba miket hall bele egy klasszikus neveltetésű (szamár-)fül, akár sokszor kényszeresen is, van is erről egy mondás, miszerint ha csak egy kalapács a szerszámod, akkor mindent szegnek nézel. Mondom azért – a Róbert sokoldalú klasszikus zenei jártassága miatt is –, hogy magam miket néztem szegnek/bójának ebben az egyszerre jazzben és komolyzenei improvizációs világban futólag: Gerswhin szerelmi téma a Rhapsody in Blue-ból, Beethoven Pastorale-szonátás bevezető mélymorajlás, Brahms-szimfónia indítótéma, Debussy Tűzijáték-prelűd és Hópelyhek tánca (ez utóbbi kiválóan rímelt a Jazz-hétvége mottójára: „viszlát tél, helló tavasz”), Liszt Dante- és h-moll szonáták áthallásai, hirtelen ennyi ugrott be.
Aztán a kötőanyagról: a csak látszólag könnyedséggel, de valójában micsoda technikával és ötletekkel bejáratott jazz-formulák, skálamenetek, harmóniai finomságok, olyan meglepetés-szubsztitúciók, szekvenciák, amikre bizonyára Bartók is bólogatna… Mindez kisujjból, illetve tízből, lazán, kiváló ízléssel.
Aztán kb. egy óra múlva az elkerülhetetlen véghez érkeztünk – itt dramaturgiailag az egyórás műsor végéhez –, konkrét idézet, ólomsúlyú slusszpoén jött lezárásként, Rahmanyinov koporsószeg-döngetős látomása, a cisz-moll prelűd részlete.
Szünet.
A nagyváradi Báder Olivért, a Posticum zenei lelkét nem kell már bemutatnunk a hazaiaknak, de szerintem „nem váradiaknak” sem különösebben – amilyen kifinomult ízléssel és technikával ő gitározik, az sokszor égig nyúló ima jazzben. Cristian Copaciu (gitár) Beszterce-Bukarest vonalról érkezik, Alexandru Aruxandei (bőgő) egyenest Rómából, David Luca (zongora) Kolozsvárról, Frankie Ercsei (dob) Marosvásárhely-Kolozsvár vonalról. Itt sajnos csak a koncert rövid első feléről tudok pár gondolatot írni, mint már fentebb is említettem az okát.
Ezúttal sztenderdeket hallhattunk, sok Charlie Parkerrel fűszerezve, de került még mellé Hargrove, Coltrane, Dizzy. Legelső benyomás (szinte azonnali) a csapatról, hogy milyen rendkívül finoman reagálnak egymásra ezek a különféle helyről érkező, a szakmai életben pedig zeneileg sokféle stílusban is mozgó srácok, milyen nyugodtan és kellemesen összeszokottak, és pillanatok alatt milyen jó ízléssel reagálják le stiláris és dinamikai mintázatban egymás játékát, milyen jók a két gitárosnál is a dialógusok, felhívás-válaszok, de még milyen szellemes is a csapat – a humor ott van a legapróbb zenei kommentárokban, mondjuk amikor az épp improvizáló kolléga alá csúsztatnak valami hang(ulat)morzsát, vagy pont egy meglepő lezárással ér véget egy szám. Itt ért véget az én másfél órám is szombaton a Posticum JazzLand-jében, nem sokkal az Anthropology elhangzása után.
Hungarian
English