„Zenés percek. Édesapánk, Kristófi János festőművész alkotóműhelyének hangulatát idézve találkozzunk március 16-án délután 3 órakor a püspöki palotában, Nagyváradon” – szólt előzetesen a meghívó a Kristófi család részéről egy rendhagyó művészettársító eseményre.
A helyszín tehát a nagyváradi római katolikus püspöki palota volt, azon belül is a második emeleten nemrégiben (2024. február 2-án) megnyílt Kristófi János életmű-emlékkiállítás, sorrendben annak utolsó terme, talán a legváradibb tematikájú.
Kristófi János (1925–2014), Nagyvárad festője jövőre lenne 100 esztendős, nagyszabású retrospektív kiállítását halálának 10. évfordulója alkalmából nyitották meg múlt hónapban. A tárlat még április 26-ig megtekinthető a püspöki palota második emeleti kiállítótermeiben. Ki tudja, ezeket az alkotásokat mikor láthatjuk majd még újra ilyen korszakokat átfogó nagy volumenű gondos gyűjteményben összegezve. Aki még nem látta, ragadja meg az alkalmat, tekintse meg, varázslatos. Hát még úgy, ahogy szombaton részesei lehettünk: zenével.
Családi indíttatásúak voltak ezek a zenés percek, és hogy a Kristófi család milyen fontos a váradiak számára, az az érdeklődők feltűnően nagy számából is azonnal kiderült. Megérintő és lelket felemelő pillanatok voltak ezek, fizikai időben mérve nagyjából 25 perc, öt énekszámmal, de tartalomban és rezonanciában végtelen, a szülő-gyermek szeretet és kötelék által, örök emlékezés, zenén túli ima. Kristófi Ágnest (a budapesti Nemzeti Énekkar művésze), Kristófi János Zsigmond (orgonaművész, a váradi székesegyház karnagya) kísérte pianínón.
A nagyváradi Hoványi Judit – Kristófi János művészházaspár tíz gyermekével gondoskodott a méltó utánpótlásról, amennyire csak lehetett tehát minden áldozat árán biztosra mentek a világ jobbá tételéért, tíz testvért tettek hivatásbeli- és életpályára, nem kis erkölcsi modellnyújtás és ember(fölötti)i vállalkozás ez, ráadásul nem akármilyen súlyos évtizedekben történt… Igazi Bach-nagycsaládmodell, a testvérek közül többen is a művészpályát választották. Heten voltak most szombaton jelen a Kristófi-testvérek közül, családjaikkal.
Kristófi János festőművész egykor maga is tanult orgonálni, olyannyira, hogy pályája elején egy adott pillanatban döntenie kellet, a zenét, vagy a képzőművészetet választja-e hivatásául. Ez a zene-képzőművészet kettősség viszont mindig megmaradt érzékeny látásmódjában, színeinek, fényeinek ritmusarányaiban, s most többszörösen köszönt vissza a környező festményekről, hiszen Kristófi Ágnes éneke rezonálva hívta elő a csönd burkolata mögül ezeket a különleges színpalettákat, érzékeny fény-árny játékokat. Életre keltek a múlt ködéből Várad sziluettjei, de a környező festményeken sorra indultak sétára még azok a bizonyos kristófisan setjelmes alakok is – utóbbiak különösen egy Puccini-fődallam mögötti finoman meghúzódó 6/8-os ütemezésre mozdultak meg már-már fátyolos keringőben.
Nem a festőművész édesapával kezdődött ez az énekcsokor, hanem egy megrázó édesanya-gyermek kapcsolat részletének felelevenítésével, Pergolesi egy Stabat Mater-tételével indult az igen gondos koncepciójú zenei összeállítás: Vidit suum dulcem natum – a fizikai elmúlás csak a földi élet vége, nem a szereteté, nem a kötődésé. Ha valaki eközben átsétált diszkréten az egyik szomszédos terembe, láthatta hogyan rímel Kristófi vallásos tematikájú, szent áldozatot sugárzó festményeire ez a zenei áhítatteljesség. Puccini következett, híres részlet a Gianni Schicchiből, Lauretta áriája (apjához), milyen szívből és szívhez szóló választás, így kezdődik: O mio babbino caro – Ó drága édesapám… Verdi A végzet hatalma II. felvonás fináléjából Leonóra imája/könyörgése következett (La Vergine degli Angeli), majd Bizet–Guiraud Agnus Dei, végül pedig újabb ima, Schubert Litanei mindenszentekre, az utolsó sorokban: „Alle Seelen ruhn in Frieden” – nyugodjanak békében (szólt lefordítva is a lényegi végszó).
Kristófi Ági énekét mindig különleges lelki élmény hallgatni, az az érzése az embernek, hogy egy angyal szól. Az angyal ráadásul művészetileg-szakmailag kifogástalan és égi antennákkal érzi a mondandó és zene kapcsolatának minden rezdülését, ott és annyit, ahol és amennyi tökéletesen kell. Minden műfajban otthon van (itt csak a most elhangzottakat írom: egyházzene, opera, lied), stíluskorszakokban (preklasszika, romantika), regiszterekben és hangszínekben, lírában (Schubert) és drámában (Verdi). Ennek lehettünk tehát fültanúi. De hallás és látás között a híd is létrejött. Ez utóbbi (dráma-líra) párosítás azért is volt különleges itt és most, mert dráma és líra, valóság és álom visszavezet Kristófi János festményeinek arra a kettős érzésvilágára, melyben sokszor leplet húzva egy látható valóság elé, formák mögé tekint az alkotó, egy álomszerű, tisztább világot szűr át a ködszitán, mesterien ráébresztve a szemlélőt az öröktől való belső lényegek végtelenérzésére.
Hungarian
English