Zoológiai fantázia szájművészettel, háromszor is

– előre szólok, hosszú, de talán akad, akit komolyabban is érdekel,

hogy mik történ(het)nek az ún. hivatalos, fizetett váradi zenei „életben”

Zenei áldozatok: Camelia Andone (sz. 1987, Nagyvárad) és Ana Ruth Micula (sz. 1990, Szilágysomlyó). Velük kezdem (nem úgy mint a filharmónia): íme a két valódi főszereplője az április 18-án tartott filharmóniás „zenés eseménynek”, ha már a nagyváradi zeneintézmény a két zongoristát, Saint-Saëns Az állatok farsangja főszereplőit, és magát a zeneszerző muzsikáját is totálisan a háttérbe szorította legutóbbi heti soros produkciójában. Mindezt azért, hogy teret adjon a stand-up comedy műfajának. Háromszor szólalt meg ez a műfajilag „vegyes saláta” interaktív koncert alcímmel itt a váradi filharmónia termében: április 17., 18., 19., szerdától péntekig, kicsiknek és nagyoknak külön-külön tálalva. Alább majd, hogy miként, legalábbis a csütörtöki (19 óra helyett kb. 10 perc késéssel, a nagy érdeklődés logisztizálása miatt).

Még annyit a két nagyszerű precizitású zongoristáról, hogy a nagyváradi Emanuel Egyetemen, majd magán a Nagyváradi Egyetemen (ezt „államinak” szokás hívni) diplomáztak, s később Jászvásáron doktoráltak. Egy kalap/címszó alatt mutatta be őket röviden a filharmónia műsorfüzete, de ebből a 17 sorból azért kiderült, hogy pl. milyen tanárok révén lettek ilyen csillogó technikájúak, köztük van a kolozsvári Daniel Goiți és a nagyváradi Jámbor Fekete Erzsébet is. Camelia és Ana több mint tíz éve játszanak együtt zongoraduóban, még a mostani színpadi fizikai háttérbe szorításuk ellenére is hallhattuk milyen kiválóan összeszokott párost alkotnak.

Nem tudom ki hogy van vele, filharmóniá(k)ba én zenehallgatás végett járok (járnék). Ezúttal a Nagyváradi Állami Filharmónia – a csütörtökön hallott interaktívnak meghirdetett eseményében való részvétel kedvéért mondanám – „állami” helyett „állati” ötlettel állt elő (utalás a központi zenemű címére). Egy olyan hibrid „műfajt” alkottak meg (nem először, tavaly is volt hasonló: Dvořák Amerikában… mese-meskete), szóval olyasmit, amiben 70 százalék a duma (nyelvezetemmel itt igyekszem alkalmazkodni a hallottakhoz), ebből 60 százalék a stand-up comedy-s szájkaraté, s a maradék 10 az a némi zenetörténeti mese, legvégül a fennmaradó maximum 30 százalék a beékelt zenei részleteké, sokszor sajnos tényleg csak részleteké, amikből még bizonyos előírt zenekari hangszerek is szakmailag indokolatlanul nélkülözhetőek itt. És lám, van rá vevő, sok-sok bepalizható jegyvásárló, vastapsoló közönség, szinte 80-90 százalékos nézőtérnyi. Ez az ami számít, illetve amit el lehet majd számolni papíron. Csakhogy ahogy a „koncert”, produkció, de inkább produktum sem hagyományos, úgy ez a „váradi” közönség sem az már: kicserélődött. Ismét kizárása azoknak, az évadban elhintett csütörtöki extrakoncert-napokról, akik esetleg filharmóniához illőbb normalitásra vártak. Ez itt az újítás kérem.

Kolozsváriak voltak az irányítók: Toadere Kovács Dalma vezényelt és kicsit narrált, a nagy százalékban szöveges főszereplő Bogdan Bob Rădulescu színész volt, aki néha magát Saint-Saëns-ot alakította egyes szám első személyben, de nagyrészt inkább komédiázott, ez volt az említett stand-up show.

És akkor a színpadi elrendezésről.

A lecsófőzelék legaljára helyezték színpadilag tehát a főszereplő két kiváló fiatal zongorista hölgyet, egészen a zenekar mögé, a függöny tövébe, azért, hogy a zenét hígító-összekötő Bob-féle burjánzó stand-up show legyen kiemelt előtérben itt a főszereplő. Ez igazán megalázó a két zongoraművész tekintetében. Ezért igazán kár volt immár második hete plusz egy nagy Bösendorfer koncertzongorát is kölcsönöznie a filharmóniának (280 VC). Ez pazarlás pénz és tehetségek tekintetében, efölött, pardon, „ez alatt”: szakmaalázás.

Keresgéltem, hogy mikor volt itt legutóbb lehetősége a filharmóniának előadni ezt az egyébként önmagában nagyszerű, csillogó szellemes remekművet, ugyebár két koncertzongora a francia alapprobléma Az állatok farsangjában… 2005. április 7-én ment ez itt Váradon, azóta itt a filharmóniában nem, bár voltak más próbálkozások (Nagyváradi Egyetem, pianínókkal), avagy kamararészletek (a szegény agyon „szajkó”-zott Hattyú). Tessék azért csak nézni a 19 évvel ezelőtti gerincességet: karmester Victor Dumănescu, szólisták Dana Borşan és Viniciu Moroianu. Nem volt akkor semmi stand-up comedy, csak legfeljebb standing ovation…

Nekem mindenesetre nagyon megtermékenyítette a fantáziámat ez a mostani csütörtöki filharmóniás stand-up comedy kiruccanás, szinte szárnyra kaptam ettől a sajnos csekély részben zenei, de mértékében még csekélyebb ízléssel fűszerezett lecsótól. Alább ecsetelem. Ismét hosszan…

Két dolog is beugrott. Az egyik Bob Rădulescu önprezentált szellemességi szintjéről, vagyis hogy „humorban nem ismerek tréfát”, ugyebár ez Karinthy. A másik, a prezentált látszat ellenére itt most a lényegesebbik a kettőből: „Tévúton járok” – ez pedig ugye Máté Péter. Utóbbi azért, mivel már régóta aggodalmaskodok, és próbálom szóvá tenni, hogy a váradi filharmónia lassan de biztosan elássa saját magát. Tudni kell azoknak, akik nem tudják, hogy a váradi filharmónia az utóbbi két-három évben olyan cirkuszi crossoveres kalandozásokba bocsátkozik időről időre, külső meg fenntartói megrendelésekre, hogy nevezhetnénk lassan nyugodtan bér-zeneintézménynek is. Ez a művészet kiszolgáltatottsága. Hajrá! A jó hír, hogy ez az új váradi filharmónia ezúttal annyira mélyre süllyedt tartalmilag-tartásilag, hogy a Föld túloldalán lyukat talált az ásással (van rá megyei vezetési modellje), magát a fényt, azaz feltámadt! Immár semmi köze egykor zeneileg egyenes gerincű önmagához, inkább önmaga karikatúrája lett, s ehhez kiválóan illett is ez a koncertszerű állat-paródia. De bizony efölött még szár/nyal, mindenféle erőltetett látványos kortárs trendeket befogadva masírozik büszkén mosolyogva a saját veszte felé. Aki pedig nem lép egyszerre, azt fentről le, hamar kicserélik a zenekarban, jönnek újabb naivan avagy kényszerből mosolygók, s maradnak a pozícióféltők, beletörődők, a szófogadók. Nagyjából ez látszik a zenekar mindig fluktuáló, egyre fiatalabb, esetenként sajnos tapasztalatlanabb, viszont sokszor a zenekari állandóságot, minőségi építkezést lehetetlenné tevő tagcsereberéin is. Ez az új trend. Mindez hallatszik is azokon a hangzásbeli egyenetlenségeken, amik koncertről koncertre rapszodikusan kibújnak, mi mikor hogyan sikerül, hol egész jól puffan, hol vegyesebben esik. S ezért nem az igazi zenészek a hibásak, ők az elszenvedők.

De térjek rá a mostanira…

Saint-Saëns-ról szólva, azaz Az állatok farsangjáról, igen, a mű nagyszerű, de hát kérem… Imígyen: összekevert sorrendű tételekre felszabdalva és sok fölösleges szöveggel felhígítva lehet egy fényes párizsi Orient Expresszből egy balkáni, vidéki másodosztályú fapados személyvonattá szétlopni valamit, olyanná, ahol bár megmaradt a büfékocsi, de úgy szivárog be a friss vidéki tehénlepény-illat odaküntről, hogy közben a feltálalt ételt előre megrágva adják a szánkba. Ez a Saint-Saëns így sans sens… Nincs itt szükség már a fáradozásra a közönség részéről, hogy maga képzelje el mit hall, hanem elmagyarázzák neki, sok-sok rusztikus körettel (hazai stand-up humorszinten), hogy mit kell hallani és közben mit gondolni. Varázslat nuku, van erre egy szó: parasztvakítás.

A műrészletek sorrendjét is megpróbálom a lecsóból kiválogatni, de inkább csak a zenei köretekkel (a stand-up sajnos kevesebbet érdemel), merthogy voltak kapcsolódó zeneszerzők is, akiknek részben valóban volt kapcsolatuk magával a Saint-Saëns által/állatokkal idézettekkel-parodizáltakkal – ez mondjuk a pedagógiai rész a karmester, Dalma koncepciójából. Wagner A szerelmi tilalom (nyitány), Saint-Saëns (Bacchanale és Printemps qui commence). Ezután érkezett színpadra Bob, némi zenetörténeti zeneszerző-önvallomással lépett elő komponista szerepben, majd hamar váltott önmagára egy „Csao Oragyë” következett (sic), én hülye, ekkor esett le a tantusz, hogy hova jöttem…

Mindezek után (kb. fél nyolckor) kezdődött végre maga Az állatok farsangja: Bevezetés és az oroszlán királyi indulója. Az első után rögtön csak úgy a hatodik tételre „ugrottunk”, szó szerint mert a Kenguruk jöttek. Szimpatikus kezdett ez lenni Bob részéről, mert arról mesélt, hogy hány árkot meg gödröt kellett átugorjon, mint kenguru a filharmóniába jövet a sok váradi építkezés, fúrás, túrás miatt ami zajlik – de persze mivel aktuális politikusokat bántani komoly következményekkel járhat, főleg ha a filharmónia megyei fenntartójáról van szó, hát Bob gyorsan hozzátette milyen nagyszerű, hogy ennyi újulás-építés van itt Váradon folyamatban.

Az ezt következő zenei részlet (azaz harmadikként az eredetileg nyolcadik) szívem csücske, hosszúfülű állatok, azaz akiknek messzire elér a fülük, azaz a kritikusok, azaz a szamarak. Mivel az említett fülekhez mérten ez volt az egyik leghosszabban taglalt része az estnek, kitérek rá magam is kicsit hosszabban.

Külső véleményt nem igényel, mi több, nem is tűr meg már rég senkitől ez a váradi filharmónia, mert meggyőződésesen csakis Ő egymaga tudja a legjobban, hogyan akarja a legjobbat a zenészeinek és a közönségének egyaránt. Ez emlékeztet engem egy már kipróbált, de elbukott, viszont újabban ismét feltámadni próbáló társadalmi rendszer algoritmusára, de igazán nem akarok ünneprontó lenni.

Ami azt illeti, annyi ecsetelést a magánvélemény (nevezzük kritikának) fölöslegességéről, mint amit csütörtök este, sajnos nagyon rég hallottam, s hát így amellett, hogy e kiemelt figyelem megtisztelő, sajnos ez már önmagában ellentmondás volt, hiszen, ha oly haszontalan maga a leírt szó, akkor mégis miért érdemelt ennyi kimondott szót. Nagyszerű, pengeéles beleéléssel személyesítette meg e tételnél a szamarat mind Nagy Kálmán koncertmester, mind Bogdan Bob Rădulescu színész, tényleg már-már állatian vehemensen azonosultak a szamárral, tartalmilag és zenei, szöveges artikulációban annak artikulálatlanságával, iázásával. Amit a partitúra iázásban előír, azt előírja, de ami a színészi improvizációt illeti, nekem mondjuk Marin Sorescu Shakespeare-je meg Pernye András egyik anekdotája jutott volna eszembe, de hát kinek mi, lehet miccssütéssel is ecsetelni a kritikusi lét folyamatos étvágytalanságát.

Áldott emlékű Pernye Andrásét azért elmondom, mert bizonyára mindenki ismeri: a szamárról van szó szintúgy. A nagyon jól tartott és gondosan táplált versenylovaknak vigyázni kell a vonalaira, nehogy túlságosan elhízzanak-ellustuljanak és kiégjen a versenyszellemük, ezért beengedik közéjük a karámba a szamarat. A szamár csak áll a karám sarkában és néz, de ettől a lovak olyan idegesek lesznek, hogy fel-alá kezdenek futkosni. Így biztosítva lesz a remek kondíciójuk. Nagyjából ez Pernye kedves sztorija, amit voltaképp bevallottan Huzella Elektől kölcsönzött.

A híres Hattyú következett negyedikként, bár a zeneszerzőnél ez az utolsóelőtti tétel. Victor Sandu csellista volt itt a hattyú. Már tavaly ősz óta látom milyen lelkes gordonka-szólamvezető funkciót lát el itt, de hiába is tetszenek majd keresni a nevét a zenekar listáján a filharmónia honlapján, nincs ott.

Grieg Anitra tánca jött eztán, meg még Berlioz Szilfek tánca. Majd következetesen Saint-Saëns elefántjai lejtették lépéseiket a farsangban: Antonio Sekaci nagybőgő-szólamvezető volt a megszemélyesítő.

Az elefánt után szünet következett, előzetes utalással Bobtól, hogy lehet menni végre a toalettre. Nem sértve a filharmónia-esemény közbeni kötelező látszatprotokollt, jobb ízlésű/érzésű nézők itt ragadták meg az alkalmat, hogy az aznap esti színpadi történéseket látva-hallva végre szabadon lelépjenek.

Bobtól egyébiránt azt is megtudhadtuk nyilvánosan, hogy gyerekkorában nagyon riogatták a Gáborokkal. Persze a kalaposokról van szó, személyesen sajnos nem ismerem a színművészt.

Vivaldi tavaszának részlete került aztán ide, majd a kikeletet madárcsicsergés követte, Nagy Éva (fuvola-szólamvezető) volt a főszereplője az eredetileg tizedik, Madárház c. tételnek (már inkább nem írom a sorrendkeverést, mert belefáradtam). Az, hogy a színész állítja fel a szólistát dicséret-tapsra és nem pedig a karmester, számomra kissé furcsa protokoll, de legalább megtörtént.

Madarak után jöttek a halak. Akvárium. Hetedik tétel.

Offenbach kánkán-részlete következett prelúdiumnak (a közönség ütemes tapsával kísérve) a Teknősök-tétel elé. De még előtte több pikantériát hallhattunk a párizsi hölgyek szoknyalengetéséről és annak tiltott-tiltatlan körülményeiről Bob részéről.

A Kakukk az erdő mélyén (kilencedik tétel) Cristian Marin (klarinét) volt.

Tizenegyedik tétel: Zongoristák. Kiváló volt a csetlés-botlás, hamis skálázás megjátszása a két nagyszerű zongoristahölgy részéről. Végre, tényleg egy intelligens humor-momentum a sok sárban.

Vadlovak következtek, ismét a kiváló zongoristadúó.

Saint-Saëns Haláltáncának harangozásutáni részlete jött, bevezetve a majd ezt követő csontok táncát-zörgését, azaz a Fosszíliák-tételt. A Danse macabre tanulsága, hogy a teknősbékák kánkán-tempóját jobban bírta a zenekar, mint a haláltánc-fugatót. A zenei fosszíliák alaptémáinak némelyikét intelligensen megismerhettük Dalmától és Bobtól is, előjátszatva, az utánavaló érthetőség kedvéért. A fosszíliáknál a pregnáns xilofonjátékot Alina Trifu képviselte (sajnos az ő nevét is hiába tetszenek keresni a filharmónia honlapján a zenekari tagoknál).

Bob hosszas ecsetelése után, már ami a párkapcsolati viszonyokban illeti a vidéki és városi kakas és tyúk szerepköröket, végre meghallhattuk Rameau Tyúkját (Camelia Andone, zongora). Ezt követthette Saint-Saëns paródiája, a Baromfiudvar (eredetileg II. tétel).

Végül (kilenc óra magasságában) a több elhangzott témát visszaidéző finálé legalább sorrendben a helyén volt.

Egy végül után akkor újabb végül, majd legvégül. Akkor hát a karmesterről és Bobról is. A kolozsvári színész Bogdan Bob Rădulescu humora, már amit ő akként művel, részben tényleg szellemes, részben kissé veszélyes, nem az amit most hallottunk, az ártatlan, de van neki merészebbje is, nyugodtan tessenek megnézni az internetes videóit, amelyeken a román-magyar barátságot jeleníti meg Iancsi și Neluțu, mindjárt kiderül belőle, hogyan látnak minket „itthon” a „hazaiak”. Annak a részben magyar közönségnek (és mosolygó zenekari tagoknak is) ajánlom mindezt figyelmébe, akik most csütörtökön ártatlan lelkesedéssel nagyon tapsikoltak itt.

A szintén kolozsvári Dalma Toadere karmestert (a BBTE tanára) leckekoncertek modeártor-dirigenseként már ismerhetjük váradi vendégtevékenységéről itt, illetve a fent valahol már említett „felnőtt leckekoncertjéről” is (Dvořák New York-ban, 2023. május 4., ugyancsak Rădulescuval). Dalma ismét műfaji árukapcsolással jött el Váradra, olyan értelemben, hogy ő ezeket a beszélős zenei projektjeit hozza-viszi mindenfelé, ahol befogadják a zenekarok, zeneintézmények. Közönségnevelésnek van ez Dalma részéről szánva, ezúttal Bobnak köszönhetően inkább közönségnevetés volt. Egyszer szívesen meghallgatnám Dalmát egy olyan komolyabb vágású koncerten is, ahol inkább csak vezényel, és nem zene mellé mesél. Végül Bob is elmondta, a koncert végi tréfák közt, hogy maga is árukapcsolással került ide Váradra fellépni, kolozsvári szomszédja, Dalma révén.

Nos, ilyen kevés zene után, ilyen sok volt még a mondandó(m)…