Weber és Mozart klarinétkvintettjei (B-dúr op. 34 és A-dúr K. 581) voltak műsoron április 24-én, szerdán 19 órai kezdettel a római katolikus püspöki palota dísztermében a Kaganovskiy Zenei Esték legutóbbi koncertjén. Felléptek: Dimitri Ashkenazy (klarinét), Artur Kaganovskiy és Jackie Xiao (I., ill. II. hegedű), Kaganovskiy Eszter (brácsa), Kállay Ágnes (cselló). Mint mindig, most is telt ház volt, ezúttal nagyjából 170 fő.
Ahogyan azt egy idevágó előzetesben is írtam korábban: kerek két esztendős lett idén áprilisban (2022/2024) a Kaganovskiy Zenei Esték (KZE), a váradi kamarazenei élet méltán emblematikussá vált egyedi sorozata, ami a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében talált otthonra a barokk palotában, ténylegesen így van, ez otthonra találás itt minden hónap utolsó szerdáján. A művészeteket pártoló Böcskei László püspök koncert utáni zárszavából azt is megtudtuk, nemcsak a KZE ünnepelt évfordulót, de a zenei sorozatot kezdeményező Artur Kaganovskiy is épp másnap töltötte születésnapját.
Azt említettem a korábbi előzetesben, hogy a KZE, mint mindig, ismét feljebb tette a maga számára a megugrandó lécet/mértéket, mondhatnám újból újított, ezúttal főszereplő klarinéttal (a sorozatban először), a nemzetközi koncertéletből hívtak kiválóságot Dimitri Ashkenazy klarinétművész személyében. Kétségtelen, hogy a kamaraest sztárvendége ő volt, de az est „csillag”-os szava miatt félreértés ne essék: Dimitri úgy volt szólista, hogy kamarazenei partner és kolléga maradt mindvégig. A műsorban Weber és Mozart volt a sorrend, kronológiailag fordított, de stílushatásban különleges ívű: virtuózan koncertáló jellegű kvintett után egy mélyenszántóan bensőséges tiszta levegőjű kamarazene jött, amilyen tehát Mozart arca a látszólagos egyszerű könnyedsége mögött. Mozart után Mozart jutott eszembe a koncert végén is, azaz hogy nagyon szívesen meghallgatnám Dimitri előadásában a Mozart-klarinétversenyt valamikor itt Váradon…
Nem akarok a kiváló vonósnégyes, azaz a Dimitrijel egyenrangú kollégák elé szaladni, de partitúra szerint kezdeném mégis.
Sokféle klarinétos temperamentum létezik, szerencsére nagyon színes a világon e tekintetben a hangpaletta, de amikor a klarinétra gondolok, nekem folyton beugrik Prokofjev macskája – biztos tudják: Péterke és a farkas –, gyerekkori sztereotípia, viszont van benne valami fizikai felismerés, mert a macska egyszersmind tud leheletfinoman puhán lépkedni-lopakodni, mélyen dorombolni, ugyanakkor vékonyan nyávogni és pengeélesen karmolni is. A klarinét kecses macska-lelke azonban valahol ezek között van, a puha és éles egyszerre jelen van benne, mégis és mégsem, mindkettő és egyik sem, hangszínét stilisztikailag megfelelő íz-arányban kicsalogatni a nádból, a fából, a levegőből csak a szakma mesterei tudják, Dimitri Ashkenazy tudja… Dimitri ráadásul a hangra figyel, egészségesen idegen tőle minden olyasmi, amit sok klarinétosnál hallottam/láttam, pl. az előadás közbeni fizikai mozgást-tekergést, Dimitri, szinte mozdulatlanul ülve, távolról elkerülte mindezt, „mindössze” a szerzői szándékra és a kamarazenei arányokra fülelve játszott, a hivatás iránt alázatos és szerény, ami ritka klarinétos erény, mélyen átszellemült érzékenységű. Ajándék volt őt hallani itt Nagyváradon.
A vonóskvartett hármas magvát szintúgy említettem már korábban, a tavaly novemberben alakult Patachich Trióról van itt szó, a KZE sorozatát kezdeményező Artur és Eszter Kaganovskiy művészpáros, illetve a budapesti Kállay Ágnes, aki gordonkahangzásban mindenkori temperamentumos fűszerként ismerhettük meg itt az elmúlt hónapokban. A második hegedű szólamát sem bízták a véletlenre Arturék (mint ahogyan szakmailag soha semmit), Jackie Xiao volt a vendég, aki a világot már szintén körbekoncertezte, Kínában született, Amerikában, majd Ausztráliában nevelkedett, aztán pl. a salzburgi Mozarteumban is tanult, s a hangszerjáték mellett – mint azt olvashattuk az igazán igényes program-leporellóban –, a művészeti menedzsment is a szerencsés szakmája lett. Artur ismert pregnánsan kiváló hegedűjátéka mellett társa, Eszter egy szólisztikus momentumára is kitérnék, mert a brácsásokkal nem volt sosem bőkezű a zeneirodalom, de Mozart utolsó tételének harmadik variációja mégis – lehet Mozart kicsit saját magának írta ezt a kis extra-szakaszt, hiszen annakidején a bemutatón (úgy tartják) ő maga brácsázott, miközben Anton Stadler klarinétozott (aki a kvintett ihletője). Egyébként az alapkvartett polifon hangzásának csiszoltságáról is hamar véleményt alkothattunk a Weber-finálé rövid fugató-epizódjában.
Weber zenéje a KZE estjén dinamikai finomságok és szélességek tekintetében igazán pazar volt, a lágyságtól az „érzékeny vehemenciáig”, szenvedély, átláthatóság, arányok, finom vadságok és szelídségek kontrasztjai tekintetében. Weber, a maga (illetve Heinrich Baermann) korában forradalminak számító felszálló skála-futamait bizonyára Gershwin vagy Benny Goodman is megismerte utóbb, és megirigyelhette/továbbgondolhatta majd, ki tudja honnan az inspirációik… Weber 4. tételének zárásánál valami feszültségoldást éreztem, úgy ahogyan majd a ráadásnál is, amiről majd később.
Weber után rövid szünet következett. Program és bejelentés szerint is.
Mindjárt szünet után nagyon megtetszett ahogyan a Mozart-kvintett legelején mederbe terelte az alaptempót a vonóskezdést követően Dimitri. A második tételről majd a végén. A két-triós menüett vége érzékenység szempontjából szintén megérintő volt, jelezve, hogy nem mellékes ez a tétel sem, amin a „lassú” és a finálé között csak úgy át kellene táncolni. A vonók igen pregnánsak-határozottak voltak már a variációs finálé híres legelején. Ráadásként Mozart II. tételét hallhattuk újra. Érzésre ez volt a legkiemelkedőbb zenei pillanat, mintha minden készültségi feszültség feloldódott volna, mintha Mozart itt lépett volna be a terembe, a legvégére, amihez zenei kíséretként akusztikailag is lélek-felszabadultság áradt.
(Fotó forrása: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye)
Hungarian
English