Partiumi Énekkar, élt 28 évet (1996–2024).
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) megszűnt(etett) zeneszakának idei utolsó hat végzősét, az utolsó kirepülő fiatal fecskéit láthattuk-hallhattuk pályakezdő pedagógiai és karvezetési szárnyait bontogatni, azaz közönség előtt kórust vezényelni 2024. június 1-jén, szombaton a várad-újvárosi református templomban megtartott vizsgakoncertjükön.
Nagyjából 60 főnyi közönség volt, főként szakmai, azaz tanáraik, egyetemi társaik, pl. néhányan a PKE párhuzamos operaének-szakáról, valamint hozzátartozók, egykori vagy mostani kollégák, és persze további váradi és nem váradi érdeklődők is, zenei vagy zenét szimpatizáló berkekből egyaránt.
Ha valaki emlékszik a PKE zeneszakának nem is oly rég volt aranykorára, amikor az egyetem brandje, húzóereje volt a zeneszak és a patinás, nagy és vibráló közösséget alkotó Partiumi Énekkar, amelyben öt egyesített évfolyam még az óceán nyugati partján is aratta a babérokat (azaz Amerikában), de közelebbről gondolhatunk a legutóbbi években elért sikereikre, szerepléseikre is nyugodtan… – nos, akkor okkal kérdezheti(k), hogyan történhetett meg az évek (néhány évtized) során, hogy fokozatosan elfogyott az érdeklődés az egyetlen partiumi magyar zenepedagógus-képzés iránt, olyannyira, hogy végül maga az egyetem döntött a saját zeneszakának megszűntetése mellett.
Valóban nem túl kecsegtető ma már a rögös zenetanári hivatás, bizonyára sokkal vonzóbb szólistának, színpadi művésznek, operaénekesnek menni, tanulni itt, aztán valahol távol(abb) híressé válni a világot jelentő deszkákon. Ez is gyönyörű, kétségtelen. Viszont azok a fiatalok, akik innen futottak ki, itt végeztek sorjában tucatjával a PKE egykori zeneszakán – nevezzük zenepedagógia-karvezetés szaknak akár, hiszen ez a BA alapmodellje – szóval ők az évek-évtizedek során eddig sokan és sokfelé hazatérve, száz meg száz felé szórták idehaza (mondjuk pl. Erdély szegleteiben) egyházzenészekként, kántorokként, pedagógusokként, kórusszervezőkként, azaz közösségi magyar zenei nevelési építő sarokpontokként azt a tudást, amit itt kaptak gerinces útravalónak. Ennek lett tehát most itt vége a mi Váradunkban.
Stílusosan is indult ezzel kapcsolatban a koncert, mivel egy viharba keveredett süllyedő hajóról szólt a nyitó reneszánsz kórusszám a hat végzős előadásában – a hajóskapitány-navigátoruk Tóth Árpád volt, a fiatal dinamikus magyarországi vendégtanár-kórusvezető. A hajótöröttek éneke végül is a hit és remény zátonyába kapaszkodott zenei-szövegi tartalmaiban konkrétan, de persze metaforikusan egyaránt. Eztán ismét „tücskök” sorszenéje következett: Daróci-Bárdos Tamás Muzsikus-dal. A további műsort egy korábban felvett szokásom szerint műsorlap-fotó formájában közlöm, nem untatom az olvasót a sok-sok szerző és kórusdarab felsorolásával, hiszen a zene, az ének, így PKE-s utolsó formájában önmagáért beszélt – ráadásul tartalmas, pontos programlapot is nyomtattak az eseményre (igaz, épp a dátum, a helyszín és az alkalom nem volt feltüntetve rajta).
Mivel tehát nincsen már Partiumi Énekkar (tavaly hallhattuk őket utoljára kamarakórusként ugyanilyenkor, Kovács Gábor vezényletével), ezúttal megoldásként (a kikötőből a nyílt vízre való végső kifutásként) meghívott kórus állt a váradi végzősök elé/mellé támaszul. Nagyon becsapós és egyben szellemes név, tessenek preferncia szerint (nem) félreolvasni: Csíkszerda Kamarakórus. Budapesti központú önkéntes csapatról van szó, Tóth Árpád elkötelezett önkéntes kórusmozgalmista, inspiráló tanár, éneklő és karvezető is egyben, ő ennek a mozgatórugója, egyik fő alapítója. Szemre nagyjából 35-en jöttek el énekelni Váradra, segíteni tehát a végzősöket, hogy azok pediglen legyen kiket vezényeljenek… A budapesti Csíkszerda neve arra vezethető vissza, hogy kezdetekben szerdánként tartották a kóruspróbákat, és fellépéseikben rendszerint csíkos viseletben szerepeltek – olvashatjuk ez utóbbi keresztelési információt honlapjukon.
Tartalmas volt az évfolyam-ballagási üzenetű záró kórusszám is, Az úton (ősi ír áldás): „Az Úr vezessen végig az úton, szerteszét ha sodor is a sors, / Mert ha Őbenne bízva bízunk, nagy örömben majd találkozunk. / És míg újra látjuk egymást, Szent kezében őrizzen meg Ő!(…)”
Hosszantartó állva-vastaps búcsúztatta az utolsó PKE-s zenetanár-végzősöket.
Végül de nem utolsó sorban, hanem inkább elsősorban sorolom a hat utolsó abszolválóját a PKE nagylelkűen kifutni hagyott zeneszakának, akik karvezetésükből és repertoárválasztásukból bár láthatóan egyénileg különféle szakmai szinteken hagyják el most az alma matert, közösségileg mindannyian becsülettel helytálltak, hiszen nemcsak jó kiállással vezényelték egymást, hanem a kóruscsapatban viszont énekeltek is egymásnak. Fellépési sorrendben:
Nogyosi Helga
Incze Milán
Bodi Mátyás-László
Szkáli Edina
Sebestyén-Dósa Eszter
Csizmár Bernadette
* az énekekhez egy tavalyi végzős is társult, s mivel a műsorfüzet őt is külön említi tisztelettel, írom/mondom: Varga Noémi
* az énekkarhoz korábbi végzősök is társultak kitartó baráti hangként:
Varga Noémi, Páll Réka
Felkészítő tanárok:
Kovács Gábor, Kristófi János Zsigmond, Tóth Árpád
Zongorakísérő Czumbil Bernadette volt.
Fuvolán közreműködött Szkáli Edina.
Hungarian
English