Berkesi Sándor magyarországi karnagyot, a Partiumi Keresztény Egyetem idén megszűnt zeneszakának korábbi kórusformálóját, váradi közelmúltbeli (1996–2016) egyházi magyar karének és karvezetés emblematikus felsőoktatási iskolateremtőjét köszöntötték 80. születésnapja alkalmából református egyházi-zenei protokoll keretében, mintegy kétórányiban – hagyományosan ugye Soli Deo Gloria, nincsen zene vagy Fő-név Ige nélkül – a nagyvárad-újvárosi református templomban, június 16-án, vasárnap 18 órai kezdettel.
Egyben kétkötetes kórus-egyházzenei életmű-gyűjteményének – címe: Szólj, ötágú síp – bemutatójaként is szolgált az összevont tartalmú jeles egyházzenei-közösségi alkalom. Debrecenben, a református nagytemplomban, még korábban, Berkesi Sándor június 6-i 80. születésnapját követően két nappal, azaz június 8-án történt hasonló elismerő köszöntés, ami most hozzánk, Váradra is elért.
A Kossuth- és Liszt-díjas zeneművész, karnagy, tanár úr, fiataloknak is megszívlelendő energiatartalékokkal, tartással, szakmai alázattal-szerénységgel volt jelen, s vezényelt itt, hallgatta az igét és köszöntőket, majd Váraddal és a PKE-vel kapcsolatos emlékeit is sorjában felidézte, valamint majdnem félórát dedikált is az eseményt követően, hiszen oly sok rajongója és egykori növendéke gyűlt össze, hogy szignójáért hosszú lett a sor a templomban. Berkesi Sándor húsz éven át építette és vezette a Partiumi Énekkart – ahogy mondotta, közösen lelkesítették egymást mindenkor –, munkásságának szakmai folytatása azután közvetlenül maradt örökségként egyik tanítványára, Brugós Anikóra, majd ruházódott át az évek során más folytatókra is. Brugós Anikó nevét azért említem kiemelve, mert az ő kórusirányító mozdulataiban láttam mindig, illetve az általa irányított kórus további működésében hallottam visszhangzani majd jó ideig annak a konkrét folytatását, amit Berkesi a kodályi kórusművelési hagyatékból letett itt Nagyváradon az asztalra a magyar karének felemelésével, ápolásával. Azért is érdekes ez, mert érdemes megnézni, mit tett hozzá erkölcsileg és szakmai tartásban a katolikus Kodály maga a magyar református karénekhez. Nyilván Berkesin és Brugós Anikón túl kronológiailag lettek mára más irányzatok is a PKE-n, illetve hát idéntől már konkrétan nincsenek is…
A református egyházzenei kórusgyakorlatot két-, három-, illetve négyszólamú darabokkal segítő Berkesi Sándor két kötete a helyszínen 50 lejért megvásárolható volt. Aki lemaradt róla, annak ajánlom pl. a Kálvin kiadó honlapját (ez nem reklám, ez közügy): https://kalvinkiado.hu/konyv/enekeskonyv-es-egyhazzene/szólj,-ötágú-síp-i-ii-berkesi-sándor-kórusművei-detail. Egyelőre (?) 500 példányban nyomtatták ki, ami véleményem szerint nagyon kevés, tekintettel az egyházzenei kórusigényekre, ezzel tulajdonképpen nem nyert megoldást az, miszerint azt próbálták pótolni, hogy ne csak fénymásolt formátumban cirkuláljanak (mint eddig) kézről kézre a tanár úr kórusszerzeményeinek/feldolgozásainak kottái. Az egyben születésnapi meglepetésnek is irányzott kötetmegjelenést hosszas, határokon átívelő inneni és onnani iniciatíva, sok-sok egyeztetés és munka előzte meg Berkesi egykori diákjai (akik ma már szintúgy tanárok) és további zenei szakértők közös szeretetének indíttatásából és természetesen hozzáértésével. A kiadást a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és az MRE Egyházzenei Igazgatósága támogatta. A vasárnapi ünnepi szervezés és előkészületek főként Orosz Otília és a várad-újvárosi református egyházközség jóvoltából történhettek meg. A kötet megjelenése nagy öröm, itt inkább csak az a kérdés, vajon miért kellett addig várni vele egyházzenei intézményileg, míg Berkesi Sándor a nyolcvanadik életévébe lépett?
Az „ötágú” címszó szimbolikusan utal a szétszakadt magyar területekre, amit Berkesi Sándor egyházzenei munkássága igyekezett összekötni (nemcsak Partium, de Erdély és Felvidék kórusai szempontjából is). Idézem az ideillő református ének első szakaszát: „Hatalmas Isten! Népek közé szórva, / Tebenned bíztunk eleitől fogva! / Mikor másunk nem volt, csak könny és zsoltár, / Otthont keresve hajlékunk Te voltál. / Szólj, ötágú síp, zengj, magyar ének, / Adj hálát az ég nagy Istenének.” Ez egyébként elhangzott karének formájában is vasárnap, Berkesi vezényletével, az alkalomra összehívott nagykórussal kibővített kántorkórus előadásában. Valóban a város és megye kántoraiból sokakat láttam, valamint más váradi református gyülekezeti énekkarok tagjaiból is, mintegy félszáz őszintén és jól éneklő személyt, zengett is hangosan a zene a templomban, minőségben. Lehet, hogy valahogy így kéne legyen mindig, mindenütt – ezen munkálkodnak mindazok egyénileg is, akiket most hallhattunk összkarban. A nagykórusnál magánál kevesebben voltak a külső érdeklődők, nagyjából harmincan-negyvenen az újvárosi templomban.
Berkesi Sándor vasárnapi megszólalásának keret-mottója mindenek felett állt, e szavakkal nyitott szerényen: Soli Deo Gloria. Ezen felül nincs is mit mondani már. Vagy talán mégis… a tanítás-alkotás-közreadás (szakmailag szent) háromságának küldetéstudatáról. Berkesi Sándor hivatásbeli alázattal beszélt arról, hogy milyen sokat tanult ő maga is magából a tanításból, illetve, hogy a zeneszerző miután rátalál a szövegre, majd a lelkét adja hozzá, utána a közreadó/előadó milyen felelősségteljes feladata életre hívni azokat a bizonyos kottafejeket.
Berkesi Sándort hivatásátadás tekintetében személyesen nem ismertem meg, csak közvetve, látott és meghallott munkássága által (mivel nem a PKE-n végeztem, hanem Kolozsvárott), viszont azt a velem kortárs zenészgenerációt közelről ismerem, akikből kifogástalan zeneoktatókat, kántorokat művelt ki, akiket egyházzenére, kórusénekre, karvezetésre tanított Berkesi. Olyanokat, akik azután például a váradi egyházzenei élet képviselői lettek, zeneoktatók óvodától főiskoláig, kántorok, kórusszervezők, az áldásos és nehéz hivatás stafétájának továbbvivői, zenei népnevelők. Sokszor látom még ma is az ő kórusvezetésükben Berkesi tanár urat, kézmozdulatait, hagyományának visszatükröződését, hallom a tiszta szövegértelmezéseket, hallom hangjukban a visszhangját az egykor aranykorát élt Partiumi Énekkarnak, ami, ahogyan korábban is írtam már néhányszor, valóságos húzóereje volt a PKE renoméjának egykor, idehaza és külföldön, még a tengerentúlon is.
Nagy kár, hogy a művészet megbecsülése sosem volt kifizetődő a társadalmi berendezkedés anyagi hierarchiájában, legfeljebb megtűrt mellékszál. Sajnos így tengődik manapság is sok értékes zenész, például akik innen, a PKE zeneszakáról kerültek ki, és próbálják fenntartani magukat hivatásukból több vonalon, mert egyetlenen sosem lehetséges a zenészembernek. Még egy ide nem illő mellékhúrt is megpendítek, mert hát minél kisebb egy város, annál nagyobb az interferencia. Ezzel a „szerényen” érték feletti vasárnapi egyházzenei eseménnyel párhuzamosan a „város” például milliókat költött a Sounds of Oradea fesztivál-projektjére, amiben messziről jött sztárokat villogtatott meg zsíros honoráriummal alkalmilag turisztikai átfutó céllal, miközben ugyanez a város (legyen az bár egyházi vagy állami szféra) épp az „itt ragadt” művészeit nem képes eléggé megbecsülni.
Tiszta lappal indulni az életben, aztán ugyanígy „játszani” bizony kemény feladat, főleg, mert sok köröskörül a hamiskártyás, vagy esetleg aki időnként épp másképp értelmezi a játékszabályokat. A zene, a művészet nagy segítség, óriási áldás és persze nagy teher, legalábbis azoknak, akik felvállalják és komolyan ebbe vágják a fejszéjüket. Szóltam már róla fennebb, korábban, de sosem elégszer, hogy a Partiumi Keresztény Egyetemen idén kifutott, azaz megszűnt a magyar zenepedagógus-képzés, 28 év működés után. Voltaképp ennek bölcsőjét ringatta Berkesi Sándor húsz éven át, valamint tanítványai ringatták tovább, itteni, váradi, és más további bölcsőkben egyaránt. Ez tehát a lényege Berkesi Sándor váradi működésének, hogy örökséget teremtett itt, kodályi szellemiségben és minőségben, kórusiskolát, és ami fontosabb, karvezetésit, azaz a kórusszervezés-irányítás szakmai és hivatásbeli módszerének tudását ültette el azokba, akik erről az idén feloszlott PKE zeneszakról az elmúlt évtizedekben kirepültek.
Oswald Spengler jut eszembe első körben, mert a mindenkori civilizációknak van egyaránt fénykora és alkonya. De aztán Klebelsberg Kuno cirka száz évvel ezelőtti közoktatásügyi miniszter ugrik be, aki sok-sok évtizedben látott és dolgozott előre népnevelés tekintetében (még épp idejében meglátta mi a teendő), amikor reformokat szorgalmazott a kultúrában, előre tehát, és nem hátrafele, ahogy mostanság szokás húzni a szekeret. Aztán Kodályt már említettem, ő kétségtelenül generációkon túli időtlenségeket látott át értékrendszerben, s amit aztán az ő módszereként ismerünk a gyakorlatban, ahhoz pl. Ádám Jenő sokat tett hozzá. Helyi, váradi kiegészítés, ha már Kodályra kitértem, a tavaly százéves Psalmus nagyváradi bemutatója Berkesi Sándor vezényletével 2005-ben volt (1923-tól ! tessenek számolgatni premier tekintetében), elhozta kórusát is erre az alkalomra, a debreceni Kántust, mellettük a PKE kórusa és a mannheimi Melanchthon-Kantorei énekelt, s bár ez a filharmóniában történt, csak a zenekar volt tehát a filharmóniáé, a kórus nem.
A szószátyárságomat és a sort végre megszakítom, mert Berkesi Sándorról volt itt és most szó múlt vasárnap, ami azért örömteli, mert korábban idehozott Váradra a magyar zenepedagógus képzésbe egy magasiskolát, tartást, kontinuitást. Ez tehát megszűnt intézményileg, de szerencsére diákjai, sok generáció továbbviszi más intézményi formában, másutt.
Lássuk végső soron néhány pontban a vasárnap délutáni várad-újvárosi események vázlatos kronológiáját is.
Módi József várad-újvárosi lelkész szólt a 100. zsoltár alapján igét.
Alább pedig az elhangzott művek is, hiszen a megjelent Berkesi kórusmű-kötet volt a fókuszban egyházzeneileg.
Pásztorom vagy – szólt az ének a nagykórusssal, Brugós Anikó vezényelt.
Brugós Anikó eztán Berkesi Sándort köszöntötte szóban is.
A kötet keletkezéséről Orosz Otília, egy másik hűséges Berkesi-tanítvány, kántor, egyházzenei szervező beszélt.
A kántorkórus és az öregdiákok egyesített kórusa közösen három éneket adott elő: Urunk nagy nevét, Sok ínségünkben, Nagy hálát adjunk.
A Romániai Magyar Dalosszövetség elnökének, Tóth Guttman Emesének köszöntőjét Brugós Anikó tolmácsolta.
Születésnapi ajándékozás következett, Berkesi tanár úr konkrétan fellépőruhát kapott volt diákjaitól. Mint megtudtuk, nehéz volt utánajárni a szabói méreteknek, úgy, hogy meglepetés tudjon maradni, de sikerült… Felvette, és ebben mondta köszön(t)őbeszédét, majd később ebben is vezényelt, tehát a méret talált.
A tanár úr beszédét követően kamarakórus szólt (kántorok és öregdiákok, nyolcan), Mindenség Ura.
Eztán jött Berkesi vezényletével a nagykórus előadásában a Magyar ének.
Orgonán közreműködött Márkus Zoltán és Marczi Ernő, hegedűn a nyitódarabban Varhol Zsolt.
A hosszas és kitartó dedikációkat követően végezetül csoportkép készült a szomszédos kollégium udvarán, ahol a templomból kijövő Berkesi tanár urat az Áldjon meg téged, áldjon az Úr köszöntő énekkel fogadták. A közös ünneplés azután agapéval folytatódott.
Hungarian
English