Aki a Poscicumnak figyelemmel követte voltaképp a kulturális-spirituális váradi központ régi megalakulása óta, vagy még talán azelőttről is tartó művészet, zene és azon belül is jazz-pártolását, az tudja, ide mindig érdemes eljönni feltöltődni, lazítani. Erről szólnak az ingyenesre, illetve hát önként perselyes jótékony adakozási választási opcióval meghirdetett nyár esti jazz-terasz koncertsorozatok is, mint a legutóbbi, azaz a nyáron még soron következők is (érdemes figyelni a Posticum linkjein ezeknek a műsorát idejében). Olyan művészeket lehet itt hallani (velük közelről is találkozni), akik a legjavát hozzák a szakmának, a hivatásnak, esetünkben most szombaton épp a magyarországi Balázs József Quintet szólt. Hivatalosan legalábbis így volt meghirdetve, de sajnos a trombitásuk megbetegedett, így kényszerűen kvartett lett szombat este: nemkülönben kiváló, akár az eredeti kvintett.
Felállásban/leülésben:
Balázs József – zongora (legalábbis egy nekem nagyon szimpatikus fekete klaviatúrájú Fender)
Zana Zoltán – szaxofon
Lakatos Pecek Krisztián – nagybőgő
Balázs Elemér – dob
Nem először járnak itt ezek a fiúk, különféle formációkban össze- és átszűrődve, József és Elemér testvérek, akik ősidők óta muzsikálnak együtt több műfajban is, Józsi úgy tudja Bachtól Bartókon át a kortárs mainstreamig a dolgát a billentyűkön, hogy nincs is mit szuperlatívuszozni már róla, Elemérről közismert, hogy egyike a legérzékenyebb jazzdobosoknak, énekelteti az ütőhangszereket, s olyan stabil és kreatív ritmikai alapot ad, hogy attól már önmagában szárnyra kap az együttes. Krisztián a bőgő fiatal mestere, nála is, akárcsak az egész kvartettben (maradok a taghiányos a megnevezésnél) a dallamelegancia és a kifinomult alapkíséret egysége mutatja a csapatmunkába illeszkedő tehetséget. Zana Zoltán elegáns és magas berkekbe röpítő hangszerkezelése Coltrane avagy Miles Davis (tudom, ő nem szaxofonos volt) világába kalauzolja a hallgatót. Kortárs frissességű minden és egyben COOL. Higgadt dallamvezetések, a legintelligensebb akadémiai szintű improvizációk, élőben hallgatva is lazán lemezfelvétel-minőségű sztenderd-adaptációk, a stabilitás és lazaság egyszerre való kiváló csapatjátéka.
Még mielőtt megjavítanám a hangulatot, elrontom kissé, váradiak és tájainkon kevésbé jártasak kedvéért. Régebb meg sem fogalmazódott bennem, hogy a Posticum váradi léptékben úgymond távol van, mármint mivel nem városközponti helyszín. Csak mostanság kezdtem átérezni, hogy nyilvánvalóan egyetlen valaki (kis v-vel) tehet arról, hogy messzi a váradiaknak pl. esetünkben a Posticum, mégpedig az, akiről beszélni sem érdemes, mégis nap mint nap tele van vele a sajtó, mert állandó megalomán átalakításokkal, napi szintű forgalomkeverésekkel teszi élhetetlenné és közlekedhetetlenné ezt a várost, rontja itt a levegőt nap mint nap tízezrek életét megkeserítve, itt, ahova befészkelte magát vidékről kiskirálynak.
Visszatérve a jazz-koncertre, kis hiányossággal közlöm majd alább a műsort, mert sajnos már nem emlékszem konkrétan a második számra az elhangzott hatból (ha valakinek beugrik, kérem kommentbe küldje kiegészítésként). Mindenesetre öt sztenderd szólt, valamint végezetül egy saját Balázs József szerzemény, az About Monk. Kiváló higgadt zenei humor mindenütt, mint fentebb is említettem. Nem muszáj költségesen Budapestre vagy New Yorkba utazni, ugyanaz a minőség itt ismét ingyen szeretetből megszólalt Váradon a Posticumban. Ez nem a reklám helye, ez tény.
Közönség volt, eleinte kevesebb, de mivel nemcsak az emberek, hanem a hangszerek is egyszerűen kiizzadtak a melegben, a biztos hangolódás miatt kb. félórás késéssel kezdődő koncert még lehetőséget is adott rá, hogy további (szintén késő) vendégek érkezzenek. Így hát lassanként benépesedett a Posticum (jazz)terasza és a hangulat kiváló lett.
A négy sztenderd az ötből: The Good Life, (a másodikat keresem), Up Jumped Spring, The Bat, Here’s That Rainy Day (ironikus kissé a júliusi kánikulában, akárcsak a Good Life az életünkben), végül a már említett About Monk.
Hungarian
English