
Ismét lemaradtam egy koncertbeszámolóval, de ezért is volt időm hosszúra nyújtani, ráadásul most a megszokottakhoz képest sokára törlesztem a mondandót, kb. 11 napja voltam ott a Kaganovskiy Zenei Estéken (KZE), a minősége és népszerűsége folytán immár voltaképp részletesebb bemutatásra nem is szoruló, az utóbbi idők legsikeresebb váradi kamarazenei sorozatának ezúttal évadnyitó koncertjén (2022. áprilisában debütált ez az értékes kezdeményezés).
Helyszín: Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota. Időpont: Szeptember 23., hétfő 19 óra. Műsor: Sosztakovics g-moll zongoraötös, op. 57 és Dvořák A-dúr zongoraötös, op. 81 – valamint a kettő között, szünet helyett, igazán értékes közjátékként, egy fiatal zongorista tehetség meggyőző bemutatkozása.
Felépők: Artur Kaganovskiy – hegedű, Gabriela Sebestyén – hegedű, Kaganovskiy Eszter – mélyhegedű, Kállay Ágnes – gordonka, Philippe Raskin – zongora és az említett ifjú Cristiana Dragoș – zongora (Granados-ballada: El amor y la muerte). A rend kedvéért írom, tavaly november (2023) óta a KZE alapító párosa két tagról kamarazeneileg háromra bővült a megalakult Patachich Trióval: Artur és Eszter mellett Ágnessel (partitúra szerinti sorrendben, is).
Korábban, egy idevágó előzetesben az életúton adódó megtörni kényszerítések kontrasztjaként Sosztakovics gyermekkori és időskori fotóját posztoltam, most ezzel nem fogok ünnepet rontani. De tény hogy érdemes visszatekinteni felnőttként a gyerekkorba, s a megtett útra, hogy mi is az „ára” az évtizedek során a gerinc megtartásának, hogy különféle szelekben, meg tudunk-e maradni mindvégig egy egyszerre őszinte és helyes úton. Sosztakovicsnak sikerült, még ha az ára elég nagy is lett – mindenesetre a kényszerű szenvedés termékeny ihletforrás.
Bár az első darabbal még „csak” 1940-ben járunk a Szovjetunióban, mégis Platón jut eszembe, barlanghasonlat, csak asztalról lehulló árnyékokat, illúziómorzsákat kapunk az eredeti fényből. Irányított nézőpontot. Aztán, csak a szójáték és címadás kedvéért, két keleti gondterheltség nélkül egymásnak replikázó film: Rés a pajzson, illetve Pajzs a résen… Kivédjük-e, háttal, megkötözve, amit a Platón/Szókratész megidézte barlang szűkített látókörébe hozzánk beáramoltatnak, avagy kitágítjuk-e a rés(z)t, legalábbis vélt egésszé?
Jelenlegi váradi zenei megoldásként a KZE kamarazenei sorozata már néhány éve kulturálisan, művészeti tartásban, válasz itt a fenti kérdésre a helyi zenei életben, s az a különös konstelláció, hogy e zenészek egyike sem konkrétan nagyváradi, a szerencsénk pedig, hogy jelenleg (pl. az itt, a barlangban maradt váradiak számára), ezek a részben idehorgonyzott zeneművészek mégis váradiságot vállalva itt nálunk tették közkinccsé, amit előadóművészeti tapasztalatból a nagyvilág széljárásaiból közösen kamarazenévé formálnak – s most meg Szilágyi Domokos jut eszembe, amikor a 20. század 10. emeletéről „külföldi bolygókon honos” rokonairól tudakozna, csak épp nincsen rá lehetősége.
Idő és tér kölcsönhatása, anyag vagy energia, ilyesféle fizikai csoda a zenei szövet fülbemozgása, odakintről, idebent hatva, s mindez (mármint egy ilyen koncertélmény áramlata) kiemel abból a provinciális időből (időről időre, a KZE esetében havonta egy alkalommal), tehát a mindennapokból, amiben fizikailag kénytelenek vagyunk létezni. Akár ez is lehetne a lényege a zenehallgatásnak, de csak ha ilyen minőségi az alapkovász. Esetünkben magasan AZ. Számomra mindig „Nagy utazás” (Pici bácsit idézve) a KZE koncertjeit hallgatni, mivel sajnos nem tudok mostanság utazni, ezért hát a KZE által helyben utazok, egy ültő helyemben, esetemben/esetünkben, itt, a kamarasorozatnak otthont adó Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota dísztermébe/-ben/-ből – a mai püspökség, Patachich–modell szerinti kultúrapártolás, aminek jóvoltából ez a KZE sorozat szervezésben is olajozottan működik.
Ezúttal két utazásra neveztem be egyszerre (nem voltak rövidek, s voltak bennük rázós tájak és utak is), de mint kiderült, lett egy harmadik is, a már említett értékes intermezzo közöttük, mégpedig át a La Manche-csatornán, ott és akkor sajnos tragikusan, itt és most felemelően… Szóval az első rész: 1940, Szovjetunió. A második valamivel szerencsésebb: 1887, Prága. A közbülsőről is mindjárt. Ég és föld, s közötte az egyensúlyt megbontó akarnokság, a háború. Naiv leszek. A dolgok a történelem folyamán összefüggnek, zenekronológiailag is, az optimizmusból időnként pesszimizmus lesz, a tragédiából utóbb komédia, de a „járulékos” emberi áldozatokért ritkán szokott valaki felelni, legalábbis nem az, akinek kellene. Az optimizmus és pesszimizmus (avagy életirónia) e koncerten mégis megfordult sorrendben. Először szólt tehát Sosztakovics, s majd azután Dvořák.
Néha éjjelente valószínűleg ugyanúgy nézem az eget (ha egyáltalán van rá lehetőségem itt a városban), mint a régiek az egykori háttér-zavarfény nélkül, a ma már csak álmodott légszennyezetlen szabadban. Aztán időközben rájöttem, hogy a KZE mindenkori műsorleporellójának igényes csillagos-égitestes dizájnja is ugyanebbe az égbetekintésbe illeszkedik. Ez a miénknek hitt Föld itt átjáró, ahol viszont szerencsénkre vannak kiváló közvetítők a csillagoktól a csillagporokig: zeneszerzők és tolmácsolóik.
S akkor, a szünet helyett beiktatott Granados pediglen, hát az életigenlés felülről irányított megtorpedózásának metaforája volt. Raskin tanítványa, a kiválóan interpretáló Cristiana… Örvendetes, hogy vannak ilyen tehetségek, remélhetőleg a fentiekhez említett magaslatokra jutnak majd földi pályájukon.
Az egész koncert lényege, értékes érdeme, hogy nemcsak érthetővé, hanem szerethetővé is tették ezeket a nem akármilyen művészeti szintet képviselő darabokat az előadók. A műveket tessék nyugodtan kóstolgatni, nem könnyű. Utólag bevallhatom, hogy előzőleg nekem egyik darab sem volt kamarazenei kedvenceim között, de a KZE, s tolmácsolásának szenvedélye, pazar professzionális érthetővé tétele, alapjában megváltoztatta e két zongoraötösről a teljes eddigi nézőpontjaimat, jobban mondva magasabb szintre emelte hozzáállásomat, tudásomat, szeretetemet.
Angi István, „Pista bácsi”, jeles kolozsvári esztétikaprofesszor urat idézném fel még picit zárásként, magam naiv diákként tőle hallottam először megfogalmazva konkrétan művészetelméletileg-retorikailag, mit is jelent utazásként maga a metafora, azaz a kiindulópont és az utána való visszaérkezés közötti szintkülönbség megtapasztalását.
***
Írok pár részletet is a KZE koncertélményemről, hogy ne csak a filozofálás maradjon.
Sosztakovics. Például mindjárt az eleje. Raskin kezdésének súlya. Pedig látszólag nem egy bonyolult zongoraszólamról beszélünk, de ahogyan felöltöztette a drámába, amit aztán még szenvedélyesebb súlyú vonók követtek. Aztán a témarokonítások megmutatásai a tételek közöttiségekben is… Az együttjátszás-együttérzés végett mondom, hogy a Prelúdiumban milliméterre egyszerre fogytak el a vonóvégek a húrokon. S hogy a brácsa a fúgában milyen témaárnyalatot tud adni, a cselló mélységei alá merülve. Húsbavágó, kínzó gyomorfekély, szenvedő lemondásérzés. Azután acélosan karcos scherzo, penge ritmikai dinamikai vég, s utána a kontraszt, az Intermezzo. Így telt az idő Sosztakoviccsal, mintha nem is lenne idő, „csak” tartalom és kifejezés. Mivel sajnos néha zongoracentrikusan gondolkodom, szerencsére meg kell említenem a belgiumi zongoraművészt, Raskint, még egyszer, mivel nagyon markáns intelligenciával emelte fel Sosztakovics sokszor futólag minimalistának tűnő, valójában drámai szikárságú alap-zongoraképleteit. A szovjet álgépezet végül csodásan működteti a marionettet, finálé: a meccanico-művész könnyed stílusgyakorlata, mögötte felbukkan a volt spontán mozizongorista alkotó is, s epizódonként az egyre karcosodó fájdalmas csúcspontok, az elviselendő valóság kényszere. Döbbenetesen jó lett a mű felépítése. Fogfájós humor, balul ráharapott cukorkába csomagolt irónia is maradt a végére.
Hát eztán jött a másik súlyos zongoraközjáték, Granados, aki szerette életmentésében halt meg egy idegen háborúban idegen vizeken. 1916, La Manche csatorna, német torpedótalálat.
A háború-utalások utánra béke költözött a koncertbe, de főként még több szenvedélyes életigenlés, Dvořák második zongorakvintettjével. Kristálytiszta kamaramunka volt, csak úgy csobogott, ragyogott, s a folyó alatt a mélységek is, a finomságok az átvezető szakaszokban, nem volt „melléktéma”: minden kiemelten kezelve, stabil, gravitált helyen. Ilyen életigenlően egyre feljebb szárnyaló, szinte ikaroszian öngyilkosan bevállalós kamarazene-interpretációt rég hallottam. Kiváló kontraszt volt az előző koncertrészre. Egyben nagyszerű csellómomentumokkal. De szerettem azt is ahogyan a kvintett közösen „megőrült” az első tétel végére. Aztán pedig a II. rész, a Dumka a fisz-moll zongorakezdéssel, olyan volt mint az a napfény, ami nem az előző Ikarosz-szárnyolvasztós rizikójú, hanem titkosan felemelő áramlatú, amikor tudod, hogy bár a nap le fog menni, de azután majd mégis újra felkel, és a tétel végkifejlete előtti mellbevágó kontraszt… Ikarosz után felemelés végett Prométheusz-tüzet is hallhattunk, a Scherzo egy lélegzetből volt, s aztán, bárcsak ilyen szeretetreméltó lenne a világ ma, mint az a Poco tranquillo trio-szakasz. Összegzés jött. Tusé, dinamika, merészség, minden egyensúlyban, méltó finálé (bevallom, nekem nyomokban a 197. ütemtől még némi Wagner – Izolda halálát is tartalmazott futólag fugatóban).
Ráadás: ismét a Dvořák-scherzo, ha lehet még szeretetreméltóbb üzenettel. Nem fogom szokásomhoz híven megint a nagy ravasz Harold C. Schonberget idézni, de igaza volt Dvořák fényével kapcsolatban.
(a fotókat köszönöm a szervezőknek)