ezen belül: Noktürnök 2. rész
Tórh Gábor írása
Időpont volt: 2024. október 13., vasárnap, 18 óra
Helyszín volt: Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem díszterme
Megfordítottam ezúttal szándékosan a szerző és előadó közti sorrendet a címben. Thurzó Zoltán pontos, és zeneileg szintetizáló interpretációs hozzáállását kiválóan kordában tartó akaratú, átlényegülni képes előadó – délután hat óra előtti közvetlen találkozásunkkor még szóba elegyedtünk a díszterem előtt, nemcsak zenéről, hétköznapi gondokról is, aztán egyszer csak, amikor a színpadra lépett, és a zongorához ült, minden más dimenzióba került, két pillanat alatt, azért mondok kettőt, mert időrendben az egyik az ő pillanata volt, a zenei megszólalásé, a második meg részemről a meghallásáé.
Ahogy már többször írtam erről régebb is, a zene nagy ajándék, képes kizökkenteni időből és térből, főleg azok a nagyon szerencsések a hivatás- és pályaválasztás nehézségeinek dacára is, akik művelik a muzsikát, de ha jól, akkor a hallgatóik is megközelítőleg ugyanolyan szerencsések lehetnek.
Zoli most a Chopin-noktürnök második szériáját játszotta, a tizenegyediktől a posztumuszokig (alább majd részletesebben). Chopin sajnos nem volt szerencsés a fizikai életidő hosszúságával, de talán épp ezért gazdálkodott mesterien minden tizedmásodpercnyi kompozíciós pillanattal. Ezekre Zoli nagyon jól ráérzett az interpretációkban – a lineáris díszítésekben és vertikális inflexiókban egyaránt –, amikről majd szintén alább. Most csak egy időpárhuzam, a Zoli mostani Chopin-koncertje 18.00–18.57 között zajlott, Chopin a maga fizikai valójában sajnos csak 1810–1849 között – de milyen szerencse, hogy azóta még mindig… Chopin szíve nagy kincs. Fizikailag, tudjuk, Párizsban fekszik maga Chopin, de végakarata szerint szíve külön, Lengyelországba került vissza, illetve hát azóta is minden zongoristában ott dobog, aki valaha méltóan hozzáért avagy ért hozzá.
Bevallom kapaszkodót kerestem, amiből kiindulhatok, így a K-kereséses alliteráció kedvéért írom tehát a K-rímet, hogy K und K: azaz kifinomult és költői. Ez volt az alapatmoszférája Thurzó Zoltán Chopin-zongoraestjének, a több mint merészen bevállalt Chopin összes szóló zongoradarab sorozat harmadikjának.
Diszkréció és szenvedélyesség, ez már nem alliterál betű szerint, de hangulatban igen, ez is volt. Zoli jól olvassa Chopin írott szándékát, mai technológiával egy tablet-kottáról dolgozik amúgy, de érezhetően kívülről-belülről anélkül is tudja ezeket a darabokat. Az „egyszerű” strófikus formai látszatsémában (gyakorta csak A-B-A) nagyon jól építkezik a kicsiszolt belső nüanszokból, a líra kifinomult feszültség-előrejelzéseiből kibontakoztatja a középrészek drámáit, majd visszatérve a nagy utazás(ok) után leheletfinoman lecsengeti és elengedi azokat a bizonyos éteri kis záradékokat. Teszi mindezt úgy, hogy ez a PKE-s színpadi zongora enyhén szólva sajnos nem a legminőségibb hangszer jelenpillanatban Váradon…
S ha már zongora-karbantartás és vendéglátás, írjak a körülményekről is, kissé jégszekrényes volt az aznap délután épp beszorult hőmérséklet a PKE dísztermében. Zoli is kabátban kellett színpadra lépjen, de a szokott notturnó-hangulatban, tehát a zene jobb befogadását segítendő, lesötétített pódiumon, viszont a nagyjából 35 fős közönségből mi is osztoztunk Zolival az aktuális kis Celsiusokon.
Még csak egyet az előadói gyakorlatiasságról: Zoli pontosan ott és ugyanabban az érzelmi/értelmi tónusban folytatta a nagy Chopin-utazást a noktürnök második részével, ahol szeptember 22-én abbahagyta az előző szériát.
A 11-es sorszámú (op. 37, no. 1) gyöngéd lírájával (ahogy fennebb mondtam) azonnal átlényegült a színpadra lépést követően, közel egyhónapos sorozat-szünet után ugyanabban a lelkiállapotban ráhangolódva folytatta, nagyon emberi tónusban.
A 12. (op. 37, no. 2), ránézésre meredek harmóniai kalandozások, aztán ráhallásra mégis milyen természetesek, bár itt kicsi megingást éreztem a jobbkéz-párhuzamokban.
13. (op. 48, no. 1), szinte Beethoventől és/vagy Mozarttól örökölt c-moll hatás, súlyos indítás és végül diadalmas finálé, már-már Rahmanyinovosan, mielőtt még Chopin végül öt ütemben leszelídítené mindazt amit, eddig mondani szeretett volna, fehérkesztyűs eleganciával elköszönve (szintúgy létezik ilyen mozarti kalaplengetés).
14. (op. 48, no 2) úgy indítja Zoli, akárha a g-moll ballada elejét hallanám hangulatban. És ismét a középrészek nüanszai, micsoda enharmóniák, pl. Giszből Deszbe, csak úgy leheletfinoman vándoroltatja a szerző a közreadót.
15. (op. 55, no. 1), az ultraismert, aki hallotta mondjuk Horowitz előadásában, hát azután nehéz megszólalni, de szerencsére ahány zongorista annyi felfogás. Zoli megtalálta benne azt a bizonyos levegősúlyú ólmot – és most csak szabad asszociációként, nekem Bacovia őszi mélabúja is fülbe szökik, egyébként a román költő hegedült is, ezt lehet nem mindenki tudja.
A 16. (op. 55, no. 2) – hát igen, ez már filozófia, Zoli erre jól rá is érzett, még ha alapból adta is magát a mű textúrája.
17. (op. 62, no. 1) másik kedvencem, forte arpeggio drámai indítás, aztán halkszavúságba hulló líra rögvest, és azok a belső altszólamok…
A 18. (op. 62, no. 2) szelíd simogatásindítása szintén megvolt. Chopin ismét felébred, aztán megnyugszik, megint a felviharzott konfliktusok és a megnyugvó lezárások. Jól játszik Chopin a Noktürn-műfajjal, az éjszakai hánytatott lázálom utáni reggeli oxigénesebb ébredéssel.
A posztumuszok a legfájdalmasabban nyugalmasak, avagy a legnyugalmasabban fájdalmasak. 19. (op. 72, no 1), aztán „kései” intermezzóként a 20. az „elfeledett”, amibe még Albinoni-érzés is vegyül, végül az éteri cisz-moll, ami szintén nagyon közkedvelt ráadása pl. sok pianistának.
Nos, összességében, Zoli intelligensen kiaknázta azokat az „aknákat” (Schumann szerint: virágok közé rejtett ágyúkat), azt, ahogy Chopin robban, egzaltál a könnyesen lemondó mosolyok között.
Ráadást is játszott Zoli, ismét kikacsintott más műfajba: Fabrizio Calligaris átiratában hallhattuk a híres, őszhöz illő sztenderdet: Autumn Leaves (tudjuk, Kozma József az eredeti dalszerző).
Hungarian
English