Tóth Gábor írása
Helyszín volt: Nagyvárad, Római Katolikus Püspöki Palota
Időpont: 2024. október 30., 19 óra.
Elhangzott:
Beethoven op. 59, no. 1-es Razumovszkij kvartett
Jean-Baptiste Barrière no. 4-es G-dúr szonáta két csellóra
Schubert D 810-es vonósnégyes – A halál és a lányka
(érdekes lehet még a kamara-összefüggések számolgatásában:
a beethovené 7. és a schuberté 14.)
Előadók:
Artur Kaganovskiy – I. hegedű
Gabriela Sebestyen – II. hegedű
Kaganovskiy Eszter – brácsa
Kállay Ágnes – cselló
Vitos Péter – cselló
Schubert bizarr ihletésű líra köré épített költői drámája itt nyilván halottak napjára rezonált, míg a műsor többi része talán sokkal inkább a maradék élőkre. Beethoven kvartettje például 5. szimfóniásan üzen főként, nagyon-nagyon a sorsra vetül, konkrétan a vergődés, kínlódás még mindig korszerű tükre, akárha a megfelelési igyekvésre gondolunk tücsök és fenntartója között, akkor is aktuális… Hiába múlt el kb. 218 év, semmi sem változott, csak max. a változás.
Nevekkel nem viccelünk, de itt az összekötő, illetve elválasztó sorompó Barrière (a cselló francia atyja) volt a két nagy kvartett között, illetve ezúttal rendhagyó módon egy pihenőszünet is be lett iktatva a koncerten, zenészeknek és közönségnek egyaránt praktikus, hiszen hosszú volt ez a program, előadás és befogadás szempontjából is.
A Kaganovskiy Zenei Esték (KZE) minden alkalommal lehetőséget teremt bemutatkozni egy-egy tehetséges fiatal tanítványnak is, most a Budapesten Kállay Ágnesnél tanuló csíkszeredai Vitos Péter volt a kiváló növendék a fent már említett Barrière–darabban.
Egyébként telt ház volt a szervező püspökség impozáns barokk palotájának dísztermében a KZE-n, mint mindig. Szintúgy igényes volt a bemutató műsorfüzet, így az előadókról és a művekről nincs mit részleteznem külön. Talán csak annyit, hogy az immár tavaly óta KZE-magot képező Patachich trió, vonósnégyessé való kiegészüléséhez, nem először hívja vendégnek a temesvári filharmónia hegedűsét, Gabrielát.
Néhány további gondolat…
Nemcsak beethoveni vagy schuberti alkotói-életrajzi tanulság, hogy aki prométheuszi szikráit-gyöngyeit szórja hittel és esetleg túl nagy elánnal szerte a világ számára, annak az alkotónak előbb a mája, majd a holnapja bánja.
Személyes élményekkel folytatom, mert hát miről is szólna a zene, ha nem arról, hogy belső húrokat is rezdítsen bennünk. Többször írtam már, hogy a zene mindig utazás. Valamiért erről most elsőre Mircea Eliade figurája, Gavrilescu, a zongoratanár jutott eszembe, igaz ő villamossal indult el az időtlenségi túlpartra. Majd Thomas Mann, ott a ruhásszekrény volt az átjáró (akinek van gyomra hozzá, nézze meg a haldokló David Bowie „véletlenül” egy az egyben idevágó Lazarus-át is). Szóval igen, kétségtelen, lehet mindenféle szekéren és szekrényen átmenni a túlpartra, de hát itt volt halottak napja, mi néhányan pedig még a küszöbön innen vagyunk, amire Dsida Jenő is leült csöndesen várakozni a Leselkedő magányban, beszitáló köd és meggyújtott örökmécses között.
Beethoven vagy Schubert is ugyanúgy utaztat, mindig. Nem evilági, univerzális dimenzióntúliságba, innen és onnan közötti közvetítésbe kerül tehát maga a mindenkori alkotó, de a mű pillanatnyi jelen-újrateremtésével a közreadó is, illetve a hallgató. Persze csak akkor, ha a cél a hivatástudatos minőség. A KZE esetében nemcsak cél ez, de hónapról hónapra tapintható hangzás is.
Ugyanakkor a szemlélő, avagy a gondosabban figyelő fül az utazás végén rájön, hogy mindvégig itthon volt – jól rímel ez is a hallottakra, illetve hát a halottak napjára, hiszen egy talán csak álmodott élet alatti utazásban végül „észrevétlenül álomba hull az ember” (Radnóti itt a szabadon asszociált másik „elkövető”).
Aztán ugye itt az a bizonyos Schubert–Beethoven találkozás, ami sosem történt meg, már amennyiben kicsit szigorúbban vesszük a korabeli városi legendákat, viszont művészetileg mégis lett, csak későn. Lehet így kellett legyen. Ez még akkoriban futott át először a fejemben, amikor a bécsi Zentralfriedhofban álltam a hírességeknek (de inkább turisták számára) megalkotott sírkertrészben, az egykori Währingerből áthozott Beethoven és Schubert hantjai előtt. Schubert, egy másik legenda szerint, azt mondotta volt halálos ágyán, hogy „ne ide temessenek, nem itt van Beethoven”. Erre ezt úgy értették, hogy akkor oda, ahol ott van. Így lett meg mégis a találkozás, a legalább poraikban remélhetőleg örökre háborítatlan bécsi szomszédság.
Végül a koncertélményről…
Ahhoz, hogy a KZE rezdülésinek belsőbb minőségéről szakmailag jobban szóljak, nos, ahhoz kamarazenésznek kellene lennem, ráadásul vonósnak, ezek közül egyik sem vagyok. De ahogyan a nüanszokkal és a teljes műsor ívfelépítésével komolyan játszottak itt, azt továbbra is egyedinek tartom – váradi bolygón való egyeseknek kifejezetten ajánlanám ezt a részben kívülről ideköltözött jelenleg itt zajló belső ajándékot, a különböző szakmai egyéniségek együttjátszásának tudatosan felépített, zeneérző közös harmóniáját.
Hungarian
English