Fauré, halottak napjára

Tóth Gábor írása

Helyszín volt: Nagyvárad, római katolikus székesegyház

Időpont: 2024. október 31., 19 óra

Műsor:

Mozart – 29., A-dúr szimfónia, K. 201

Pergolesi – Salve Regina

Fauré – Rekviem

Közreadók:

Nagyváradi Állami Filharmónia – zenekar, énekkar (utóbbinál állandó karvezető hosszú idő óta továbbra sincs nevesítve)

Karmester – Alexey Mikhaylenko (az ő váradi történetével kapcsolatban az az érdekes, hogy ukrán dirigensként reklámozták itt legelőször, amikor 2022 júniusában a Szent László téren tartottak szecesszió-ünnepi koncertet a filharmóniával, közben saját honlapja szerint moszkvai születésű, ami persze nem zár ki semmit, transzliterációt nem alkalmaztam, mert tanulmányai, aktivitása nyomán nemzetközi, bécsi, így használja nevét ő maga is)

Veronica Anușca – szoprán (bukaresti opera)

George Proca – bariton (temesvári opera)

Kristófi János – orgona (váradi, finoman mondom, „fehérek közt egy európai”)

***

Száz éve halt meg Gabriel Fauré – decens emlékezés volt ez a koncert a filharmónia részéről, ugyanakkor majd valahol alább, hogy mennyire praktikus is mindenkor ez a műsorválasztás.

Személyes közügyek…

Már egy ideje elhatároztam, hogy elhatárolódok a nagyváradi filharmóniától, ami a közelmúltban minden áron szándékozott engem is elhatárolni intézményileg saját magától, s aminek egyébként közel nyolc évig voltam előzőleg művészeti titkára, szürke eminenciása, s aminek tevékenységét a sajtóban épp bő két évtizede figyeltem, jegyeztem, de persze ennél sokkalta régebben jártam már koncertjeikre, kamaszkorom óta, itt, az időközben exponenciálisan egyre több jövevénnyel benépesült szülővárosomban: Nagyváradon.

A néhány éve bebetonozott filharmónia-vezetés (próbálom így jellemezni, mert az alagútépítő kőműves-szakértő megyei tanácsnak van konkrétan „alá”-rendelve a zeneintézmény), szóval az újabb vezetés és persze néhány belső csatlósa, az utóbbi években mindenféle gyerekes eszközzel megpróbált távol tartani a filharmónia-koncertektől, nehogy már kiderüljön írásban is, ami amúgy is hallatszik, a felépített dübörgő turistazenei mérlegnyelv felé egyre inkább simulékonyan átbillenő látszat ellenére is.

A filharmónia, mint intézmény, nekem tehát szerencsémre már nem szívügyem, de művészeti tartalmilag sok rendes régi ottani kolléga még igen, több egykori közös vagy akár csak érintőlegesen megpróbált lelkes szélmalomharc nyomán. Látom sajnos, sőt hallottam is sokszor, hogy „munkába” járnak ezek a művészek. Nagy Kár, mert ez a filharmónia nem futószalagon futtatott mennyiségi hanggyár kellene hogy legyen, hanem megyénkben egyetlen névileg ilyesféleként, egy a lehető legmagasabb fokon értendő zeneművészetet elkötelezetten tolmácsoló kulturális-közösségi entitás. De hát változnak az évszakok. Változik a vezetés, változik a zenekar, változnak a meghívottak iránti preferenciák, változik/hígul a repertoár és így változik/cserélődik a publikum is. Csak a változás nem változik. Amíg turistaegyletek (Visit Oradea) és megyei főfanyűvő szakértők tanácsadóinak tanácsadói irányítják a zeneművészetet Nagyváradon, addig az azzá lesz, amivé szemünk, fülünk láttára-hallatára láthatóan válik is – már akit még érdekel mindez az apróság, a piedesztálra emelt tárgyi világ nagy fontosságain túl. Szerencsére akadnak oázisok. Fauré, jelenpillanatban, de sajnos ő is most inkább csak mint hatékonysági eszköz. Bár a szándék, hogy a római katolikus székesegyházba kerüljön ez a filharmónia-koncert, kétségtelenül értékelendő, a látszatpolitikán túl is.

Fauré viszont megmarad szintúgy szívügyemnek, mint az említett zenészbarátok, vagy mint a koncert estéjére csíkos szalaggal elbarikádozott Szent Rita, vagy Mozart, vagy akár épp a 26 évesen az élettől „elköszönt” Pergolesi és még sokan a többiek közül.

Szívügyem ugyanakkor, hogy látom a becsületesebb fiatal zenész kollégákat egy erőszakolt kompromisszumba kényszerítve, helyileg elrendelt talicskatologató játékstruktúrában, egy farok által csóvált kutyában, sokszor összevissza repertoárhajszolásban, tér- és utcazenére, esztrádra, gigashowműsorokra ugráltatva, aztán alkalomadtán egyenként el-eldobva, kicserélve, esetenként megfenyegetve ha nem alkalmazkodnak az új kitűnő rendszerhez. Ilyen az újkapitalista-neokommunizmus, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. A művészethez ez a magatartás nem illik, szervezetileg sem, csak hát nem mindenki érti, hogy egy filharmónia nem a borsi úti ipari parkhoz tartozik működés tekintetében.

„Estélyiben frakkban hölgyek urak zongoraszónál szebb zongorafödélen a lakk” írja Szilágyi Domokos (Bartók Amerikában) – nem árt idejében vigyázni az arányokkal, nem tudni mikor kopik le már az erőltetett festett máz a mostani világról, mikor omlik össze a tartalom nélküli szerkezet, mikor ér össze a külső szigor és a belső zsugor… Amúgy Mozart kiváló tükör ehhez, jó kezdés volt a koncerten a 29. szimfónia, s ez legalább az életről szólt, bár most nem mondott semmi extrát vele Mikhaylenko és a zenekar, viszont aránylag jól kezelték a kényes akusztikai körülményeket.

Részben önző leszek… Nekem a Fauré-rekviem 21 évvel ezelőtti ugyanitteni filharmóniás előadása nyomán jelent meg az első sajtós zenei írásom, nem mellesleg kolozsvári zeneakadémiás éveimben is kötelező olvasmány volt még ez a Rekviem nekünk. Ezért döntöttem mégis úgy, hogy erre a mostani filharmónia-koncertre is, azaz mégis ellátogatok, már csak az erkölcsileg és zeneileg még egyaránt élő kollégákért, és a halottak napja tiszteletére. Szerencsémre kaptam is koncertjegyet egy titokzatos ismerőstől (nem a Mozart-rekviem rejtélyes megrendelőjétől), aki még a nevét sem merte vállalni, nehogy bajba kerüljön emiatt, mármint miattam, hogy ő adta át nekem… Amúgy még meghívóval, meg nemzetközi sajtóigazolvánnyal sem volt egyszerű bejutnom, mert megszokásból az oldalsó „művészbejáróhoz” indultam, de kizárólag a főbejáraton lehetett bemenni a templomba. „Nem szabad, tilos”: lehetnének ezek az új szlogenjei a filharmóniának, illetve hát már azok is, szóval nem lehetett keveredni halandóknak a pórázon tartott művészekkel, akiknek 90 százalékát mellesleg évek, évtizedek óta ismerem… Néhányukat becsukott szemmel is, a hangszer-intonációjukról vagy énekhangjukról. De félre a sértettséggel és nagyképűsködéssel, meghagyom inkább azoknak, akiknek csak ez van jelenleg zene helyett irányítóeszközként a tarsolyukban. Lássuk inkább a műsorösszetételt tovább.

A Fauré-rekviemben filharmóniás szempontból az a jó még, hogy nem kell hozzá annyi póthangszeresnek meg pl. négy szólistának gázsit fizetni, mint mondjuk Mozartnál vagy Verdinél (utóbbinál pl. 8 trombita). Aránylag tehát jól lehet Fauréval spórolni zeneintézményi költségvetésben pl. halottak napjára – nem akarok tanácsnak tanácsokat adni, de Cherubinival még többet lehetett volna lefaragni betonra a megyei büdzséből.

Fauré líraisága, ízlésesen fojtott drámája viszont kárpótol mindenért, de ez a Rekviem, rövidsége okán nem alkot egy teljes koncertműsort, ezért a választás, vélhetően a karmester részéről, most egy bevezető Mozart-szimfóniára (a koraiak közül az egyik legjátszottabikra), majd Pergolesi egyik kevésbé játszottjára esett. Így megvolt a hármas szimbolika, a lenyűgöző koraérettségű komolysággal csengő rokokó életöröm Mozarttal, a mennyek királynője tekintete Pergolesi részéről, s végül Fauré, halottaink, a kettő között, mi és a mennyek közötti kapcsolatunk, személyes jótevő titkáraink, közvetítőink. Megkockáztatom, hogy tényleg Mikhaylenko ötlete lehetett mindez a program, mert a mostani filharmónia PR-ban sokat hangoztatott ún. csapatának utóbbi években tapasztalt csapongó műsorpolitika-gondolmányai és kommerszmeghajlásai alapján nem nézek ki belőlük ennyi retorikai-szimbolikai háttérlátást.

Lila fényekkel voltak amúgy megvilágítva a mennyezeti freskók, a lila szín részben ezen alkalomhoz is illő egyházi szimbolikája révén eltekintek attól, hogy az ismerten otthonos barokk bazilikabelső ilyen módú részleges, erőltetett uniformizálása, kissé a giccshatárt súrolta. Bár bevallom, nem tudom, hogy ez a lila a jelenleg működő filharmónia bűnbánata, avagy gyásza volt-e önreflexió tekintetében.

A vokál-szimfonikus hangzásról, illetve a szólisták választásáról nem nagyon van mit mondjak, mert nagyrészt tisztességes volt minden, a kényes akusztikai viszonyokat jól kezelte Mikhaylenko is.

Viszont, legfőképp az orgonával való együttműködést emelném ki, ugyebár van „pár tíz” méter és visszhangmásodperc a karzaton megszólaltatott orgona és az oltárhoz vezető lépcsőkön felálló nagy apparátus között a templomhajóban. Professzionálisan feltalálta magát e késés avagy anticipáció kiváló kezelése tekintetében Kristófi János orgonaművész, le a kalappal a tér- és időeltolódást felismerő rutinja előtt – utóbb tudtam meg Kristófitól, hogy a szinkron érdeme nem csak az övé, hanem azé a filharmóniás kórustagé is, aki a karmester mozdulatait közvetítette neki reális időben.

Fauré… hihetetlen, hogy milyen gálánsan lemondó fényű a halált illetően, nyilvánvaló, hogy ez a Rekviem akármennyire emberi, ilyen zeneileg fátyolosra stilizált kegyes halál nincs. Aki él, annak szenvedés átmenni a túloldalra, akármilyen kegyeslila a társított látvány-illúziókeltés. Ami tehát a közös bennünk, akik még élünk, ha esetleg csak kis é-vel is, az ez, azaz hogy egyszer mind elmegyünk, és mindannyiunknak vannak olyan közelijei, akik már elmentek, és fáj az is, még ha idővel zsibbad is az ilyen ólomfájdalom. Mindez a bizarr egybetartozás nem függ tehát semmilyen evilági hierarchiától – bár, mint tudjuk Tamási már ismeri a Rendes feltámadást, ahol ugye továbbra is marad majd az evilági formális ranglétra ígérete.

Ránézésre majdnem telt ház volt a székesegyházban ezen a koncerten, de megközelítőleg inkább úgy 70 százalékban foglalta el a padsorokat a közönség.

In paradisum, ez Fauré végső üzenete a Rekviemben. Hát eljött, legalábbis az érzése, epizodikusan, e koncert végére…

Tény, hogy voltak házigazda római katolikus és vendég görögkatolikus részről is váradi püspöki ünnepköri felszólalások a program közepébe ékelve – ezt majdhogynem elfelejtettem említeni, pedig hát az egyház látta vendégül a világi zenei apparátus műsorát, mely így még szakrálisabbá válhatott, időlegesen.