Haydn és társai itthon voltak

– Nagyváradon is koncertezett a Liszt Ferenc Kamarazenekar (LFKZ) –

Tóth Gábor írása

Időpont volt: 2024. november 6., 19 óra

Helyszín: Nagyvárad, római katolikus székesegyház

Műsor:

Liszt 2. magyar rapszódia – Wolf Péter vonósletétje

J. Haydn C-dúr csellóverseny

Popper Magyar rapszódia

Weiner 1. divertimento, op. 20 (egy tétel kivételével)

Mindig próbálom említeni, hogy a zene (nagy) utazás, szimbolikusan, de jelen esetben konkrétan is, hiszen nemcsak annak volt az, aki hallgatta itt Váradon, hanem a LFKZ-nak, mert partiumi–erdélyi turnéjuk nov. 3–6. közötti negyedik, napi koncertezési tempójú, egyben utolsó állomása volt Nagyvárad – Szatmárnémeti, Nagybánya, Kolozsvár után. Azok számára mondom e turnéhoz kapcsolódóan is, akik esetleg nem tudják, mi a magyar vonatkozású álláspontja jelenleg egyes erdélyi filharmóniáknak: Szatmáron maga a filharmónia látta vendégül a LFKZ-t, Váradon pedig a római katolikus székesegyház, és Kolozsváron hasonlóképp a Szent Mihály-templom. Templomi koncerteket ad(hat)tak „egyes” és „kettes” helyeken, tehát nem filharmóniák termeiben. Szervezésileg (Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa) ingyenes volt mindezekre az eseményekre a belépés.

Szokás az átutazós megállás Nagyváradon, oda-vissza tranzit város vagyunk, félúton hazamenet vagy hazajövet, Budapest és a belsőbb Erdély között. De tisztelet a LFKZ-nak, hogy megálltak ők is itt, mit megálltak, lélegzetmegállítóak voltak. Igen, még egy argumentum, jó tudni, hogy van élet szomszédos bolygókon, sőt, a hallottak alapján milyen élet!… Zenei.

A nem is oly régi múltban mindig örültem, amikor vendégzenekarok jöttek Nagyváradra (volt itt régebb Arad, Szeged, Debrecen, Kassa, Bp. Nemzeti Filharmonikusok, Kolozsvári Magyar Opera), sajnos az utóbbi években nem tapasztaltam ebből a kínálatból túl sokat, pedig a váradi közönség többsége megérdemelné, hiszen nem mindenki jut el bokros napi teendői és pénztárcája miatt szomszédos planétákra a váradin kívül eleven zenét kóstolni, csak úgy, amikor éppen kedve tartaná. Szerencsére még van azért alternatívánk pl. kamarazene tekintetében.

Nekem sincsen lehetőségem mostanság utazni fizikailag-anyagilag más városok zenei életét felmérni helyben, marad tehát az itt, a Pece-parti párizsi periférián a média/internet: a rádióban sokszor hallgattam/hallgatom a LFKZ régebbi és újabb felvételeit is. (a régebbiekre utalva, Rolla János tavaly ment el – RIP – de micsoda utánpótlás van!) Friss levegőt hozott bő százalékban rugalmasan csapat-fiatalítva a LFKZ Váradra is, most ránézésre úgy 20-an (remélem jól számoltam nagyjából az apparátust).

Magyarország zenei nagyhatalom (egy alkalommal ezt a megjegyzésemet valamiféle sötét félelemből „ollóval” vágta ki a szolgálatos szerkesztő az egyik váradi napilapi írásomból), de hát ezt kb. Bartók és Kodály óta nyilvánvalóan úgyis tudjuk, s ez nemcsak amolyan falszöveg, ez tény. Sokat hívtam filharmóniás művészeti szervezői koromban magyarországi vendégművészeket, zenekariakat és szólistákat egyaránt ide Váradra, nem vita tárgya, kiváló az iskola és a tradíció, pedig csak egyetlen lépéssel van földrajzilag odébb… A LFKZ is úgy működik, akár egy olajozottan, mérnökien bejáratott, pillanattöredékre összehangolt gépezet, persze csakis a szó nemes, művészeti értelmében mondom a gépezetet, félreértés ne essék, s ez csak a látszat, hogy „megnyomod a gombot”, és azonnal CD-minőség születik a füled hallatára, e mögött nyilvánvalóan ott van az, amiről az imént szóltam, a hagyomány, a tisztelet, s a hivatástudat egyéni és csapat-munkamorálja, gerinc, jól megalapozott iskola.

Első benyomásom, amit a koncertmesternek – Tfirst Péter – is említettem utólag, bár lehet tolakodó voltam, hogy odaléptem hozzá, szóval, hogy akusztikailag pillanatok alatt alkalmazkodtak egy olyan kvázi első látásra-hallásra tapasztalt térre, ami a zeneileg mindig tágas-kényes váradi bazilikabelsőt jelenti. Kevesebb mint 1-2 perc volt az a koncert elején, amit ráhangolódásnak hallottam, mármint, az az időintervallum, ami alatt átlátták-hallották az adott helyzetet, és precíz lett téridőben minden további intonáció és annak lecsengés-hagyása is. Félreértések elkerülése végett, konkrétan az történt, hogy idegen pályán jobban játszott vendégcsapat, mint itthon eddig a hazaiak, én meg csak nem tudtam, hogy így is lehet, itt…

Ezt pl. a helyi, nagyváradi filharmónia zenekarának évtizedek óta nem sikerült megvalósítania ilyen tiszta módon itt a helyi székesegyházban. Persze ezt is csak zárójelben mondom… mert én egyelőre holnap is itthon lakok majd.

Vissza a vendégekhez.

A LFKZ érzi, érti tehát a teret és a térerőt, az időt és a téridőt. Nem kis dolog akusztikát egy lélegzetre felmérni ilyen professzionalizmusban, lazán, mintha mindig itt játszottak volna. Váradi helyieknek is szívesen ajánlanám a tapasztalatcserét, ha lenne rá fül. Tudom, hogy koncert közben nem illik ide-oda mászkálni, de kíváncsiságból szokás szerint megtettem, és a székesegyház minden bejárt pontján ugyanazt a kompakt hangzást tapasztaltam. Lehet, hogy nem tempók kérdése ez, hanem szakmai hozzáállásé. Bár a koncertmester utólag szerényen azt mondta, bizonyára a kamarazenekari létszám miatt volt ez a szinkron lehetséges.

Liszt 2. magyar rapszódiáját bevallom, még nem hallottam Wolf Péter vonóshangszerelésében, s miközben az ember azt gondolná elsőre, hogy áh, agyoncsépelt már ez a mű, nagyon szellemes letét volt, kiváló indító választás. Pengén értek oda mindenhova egyszerre a vonók, a csapatösszhang mindenhol csillogott, virtuóz finomságokat ismer és tud a LFKZ. Nem létszám kérdése ez, hanem összhangé.

Hornyák Balázs a LFKZ művészeti menedzsere ismertette-konferálta egyébként a programot szóban is, mivel alkalomra nyomtatott programlap nem volt (legalábbis én nem láttam) – ezt a verbális kommunikációs hagyományt a publikummal már több magyarországi zenei együttesnél tapasztaltam, valamiért ott így szokás ezt, közvetlenebbnek vélik talán.

Váradiak előtt Várdai – nevekkel nem illendő játszani, tudom, de hát ritka az ilyen egybeesés, ő következett tehát. Első hallásra is úgy mondanám: Haydn hazatalált. Ahogyan Várdai István játszik, átad és ért Haydnt (is) – semmi kétségem nem fér hozzá, hogy lelki és szellemi rokonai egymásnak, talán Haydn egykor Váradon zenekart alapító öccse, Michael is örült volna, ha ezt most hallja. Várdai István gordonkaművész, sokoldalú zenei hivatása közben a LFKZ művészeti vezetője is, szintúgy csak a rádióból hallottam eddig játékát, itteni, külföldi bolygón honosként, de mivel a kadenciákat nem ismertem fel, kérdésemre utólag nagyon kedvesen elmondta, hogy saját szerzeményei voltak, így tehát mindez premier is volt most Váradon.

A hirtelen jött lelkesedést a váradi közönség mindig tételközi tapsokba önti, ez nálunk már régi-új, zenét törő hagyomány a tájon… Mindenesetre az első tétel utáni taps-intermezzót követően a második tétel szólójának kamarazenei indítása a kíséretből úgy bontakozott ki, hogy végtelenben közelítő aszimptoták nyugodtan elszégyellhetik magukat, hogy sosem találkoznak a melléjük leírt függvénnyel, itt viszont találkozás volt, olvadt a vaj a pirítósra. Partiumi mezeiegérként én élőben Perényitől, majd később még Fenyőtől hallottam itt Váradon utoljára hasonló átszellemültséget és technikát egyben.

Popper Dávid nekem kedves emlékem, egyik székely csellista szobatársamat kísértem egy miniatűrjében, még a kolozsvári konzis években. Személyeskedést félretéve, nem szószátyárkodok tovább, a penge-kompakt virtuóz finálét emelném különösképpen ki a most hallott Popper-darabból.

Weiner Leóról, ha szabad mondani, épp az olyan magyar kamarazenekari gondolkodás alapatyja, mint amit a LFKZ immár hat évtizede utóbb hagyományosan képvisel. A Király utca és a Zeneakadémia közötti tradicionális itinert ritkán elhagyó Weiner mester hagyománytisztelően konzervatív humorát is kiválóan, szellemesen tolmácsolta most a LFKZ. Egy tétel kivételével, és sorrend tekintetében koncertfináléhoz átigazítva: Jó alapos csárdás, Marosszéki keringős, Csűrdöngölő, valamint Rókatánc.

Ráadásként, a nagyjából egy órát tartó program végén, intenzív váradi közönséglelkesedésre válaszul, bár a LFKZ részéről már kicsit érezhetően hazaindulós-türelmes tempóban, hallhattuk még a híres Bach Air-t is.