Mendelssohn és Csajkovszkij

– a legutóbbi Kaganovskiy Zenei Estékről (KZE) –

Időpont és helyszín volt: 2024. november 27., 19 óra

Nagyvárad, római katolikus püspöki palota (a KZE-nek havonta otthont adó Patachich-féle művészetpártolást idéző környezet)

Műsor:

Mendelssohn – a-moll vonósnégyes, op. 13 (1827)

Csajkovszkij – D-dúr vonósnégyes, op. 11 (1871)

Előadók:

Kállai Ernő és Artur Kaganovskiy első és második hegedű, így Mendelssohnnál, majd helycserével Csajkovszkijra (értelemszterűen Arturé lett tehát majd a második részben az orosz szerzői prím tolmácsolása)

Kaganovskiy Eszter – brácsa

Kállay Ágnes – cselló

Tóth Gábor írása

A kvartett-mag ismét a Patachich-trió volt (turnéztak mostanában többfelé, s az összecsiszolódott energiáik, úgy érzem, csakis fokozódtak ezzel), hozzájuk társult Artur egy korábbi kedves kollégája, még a New York-i Juilliardról ismerik egymást… – hát igen, ilyen barátok járnak és zenélnek errefelé Váradon tehát a KZE részeként, mint most például a budapesti operaház első-koncertmestere, egyben fantasztikus prím-húzóerő a már kiforrott és adott penge trióhoz.

Egy szabad asszociációból indulok ki, bár inkább érzés ez (vagy lehet akár jó metodikai megfontolás is magánál Mendelssohnnál) – a kérdés és a válasz kapcsolata, a csodás op. 13-as, voltaképp már (!) 2. kvartett elején és végén. És akkor itt Beethoventől nem a Les Adieux jut eszembe, hanem egy 12 évvel korábbi zongoraszonáta, az op. 7 második tétele. Nagyon rokon kérdés-gesztussal kezdődik az is, akárcsak a szerelmes 18 éves intellektuálisan-érzelmileg hihetetlenül túl-koraérett Mendelssohné, annyi különbséggel, hogy a régebb kissé idősebb, 27 éves Beethoven nyolc ütemen belül választ is adott az anakronisztikusan felvetett későbbi Mendelssohn-kérdésre. Igen, Beethoven sűrűbben igyekezett, neki gyakrabban kellett lakhelyet váltani, azaz költözködni a korabeli Bécsben, mint Mendelssohnnak utazgatni a későbbi német Heimatból oda-vissza… Mindenkinek ajánlom az interneten elérhető Zenebeszéd c. sorozatból Farkas Zoltán Mendelssohn-kvartett elemzését, bár ott szerencsére a fentiekről így nem esik szó, tehát nem plagizáltam – amúgy lebilincselő kivesézése a Mendelssohn-darab tematikus összetételének (is). Nincs is értelme már mit hozzátennem, főleg azok után, amit a KZE legutóbbi még lebilincselőbb előadásával hozzátett Mendelssohnhoz, és amilyen igényes volt maga a közönségnek szóló ismertető műsorfüzetük tartalma is mindehhez. Visszakanyarodok mégis a hangadó mendelssohni kezdőgesztus-rokonság végett ebbe az említett Beethoven-szonátába, főleg mert ott a zongora, önmaga konstrukciójából kifolyólag nem képes tartott hangból crescendót produkálni – avagy mégis? Egyszer Barenboim mesterkurzusát hallgattam, sajnos csak a tévében volt alkalmam, de nagyon meggyőzően és frappánsan elmagyarázta a lehetetlent, fizikailag és matematikailag is az imagináriust, azaz, hogy miként lehet azt az illúziót kelteni zongorán, amit Beethoven voltaképp sugall néha, hogy kezdetben billentett halk hangból crescendót érzékeltet a további zenei folyamat így tehát nem lecseng, hanem „felcseng” – nincs titok, a válasz az eleve feltett kérdésre már benne van tehát magában a kérdésben. Nos visszakanyarodva, a KZE közben négy tételben megmutatott Mendelssohn-utazásról elmondhatom, hogy a szerző dramaturgiáját ebből a kérdésből a végső válaszig rendkívüli módon bejárta a KZE most felállt vonósnégyese.

A KZE koncertekkel úgy vagyok, hogy egyszerűen már nem győzöm befogadni mindazt, amennyi a mondandójuk sokrétűsége, minősége, amit éreznek, tudnak, s erre mindig még és még rátromfolva kifejezni is képesek minőségi, művelt, intellektuális kamarazenében. Összefoglalva: Ajándék.

Természetesen ismét telt ház volt a püspöki palota dísztermében, napokkal előtte „Sold Out”-ot jelzett a közösségi oldaluk, ez így is szokott lenni. A koncert kezdőpillanatában, azaz már a kvartett színrelépésekor vastaps fogadta a művészeket. A tények beszélnek értük, és ők a zenéért, amit magam hozzáteszek azok már csak morzsák.

Mendelssohnból megérezni, kifejezni azokat a nüanszokat, amiket ez a 18 éves zseni kottapapírra vetett, ez igen, már az első dinamizált szakasz sírt, aztán fojtogatott, aztán panaszkodott. Ez az az intellektuális tűz, amivel el tudok képzelni egy most meg is valósult Mendelssohn-kvartettet. Amiben érezni lehet azonnal a zenével együtt a zenén túlit, a megfoghatatlant, szenvedést és szeretetet, sötétet és fényt, ami füllel foghatóan összeért itt most adventben. Ilyen kicsiszolt összjátékot, amit a KZE-n hallhattunk, nekem az Intermezzóról (nem rejtegetett scherzo) egy vékonyjégen gondosan-precízen megsétáltatott elefánt jutott eszembe a finom látszat és a mélytartalmak rímeinek tekintetében. Összességében pedig idealista mozis leszek, Indiana Jones figurája is beugrott hirtelen, aki a láthatatlan hídon is átment, mert érezte és tudta, hogy ott a Szent Grál a túloldalon, és hittel lépett oda, ahova szem nem lát. Aztán az az őrületesen szenvedélyes bevetés a kvartett-fináléban… Ilyen egy tudatosan megfogalmazott dramaturgia és zenei rendezés. „Ist es wahr?” teszi fel tehát a kérdést a kvartett elején Mendelssohn – igen, valóban jön, érkezik a fény a mostani esetleg sötét, bizonytalan, ködös, szürke várakozásaink után…

Csajkovszkij a másik zseni, aki mondjuk épp nem kamarazenéjéről híres ma, de akinek szerencséje volt egykor mecenatúra-találás tekintetében, bár az alkotás mellett egyéb viszonylatban sok más fájdalmas kételye is akadt az életben. Nos a KZE kvartettje, ahogyan érzi és átadja Csajkovszkij nyájasan fájó belső kifinomultságait, arányaiban, széltében-hosszában, lebontva és újra összerakva (különös tekintettel itt a bevezető tétel ritmikai cseleire is), ezt hallgatva minden ismét belső utazás. Értés, húsba vágó mélyérzések. A II. tétel középrésze engem meglepett a „Zúg a Volga” rokonságával, bevallom nem ismertem, de nagyapám Don-kanyari frontról való hazavágyására asszociáltam zsigereimben, ismét szabad anakronizmussal. A líra után a scherzo-smirglizés is finom-kíméletlen vérbőségű volt eztán. Az jutott még eszembe, Igen, kb. így kell szólnia egy vonósnégyesnek, mert másképp értelmetlen lenne zenélni. Régebbi általános iskolai „kényszerkedvelt” munkásosztály-műhelyórákon ugrattak minket tréfából, hogy menjünk el reszelő-olajért (ulei de pilă), ami ugye nincsen. Most valamiért ez ugrott be, mert ez olajozott reszelés volt. Aztán még ott az összarány-koncepció, amivel tételeken belül, és tételek között átívelve is dolgozott a KZE kvartettje. Aztán eljött az a bizonyos mindig balett-Csajkovszkij is természetesen. Mit mondhatnék még, szerettem ahogy a KZE az ércet és a fát is váltotta és egyiket a másikából, voltaképp önmagából átlényegítette összhang tekintetében az épp másodperctöredékekre megadott szerzői szándék-kifejezés igényeknek megfelelően.

Ráadás is volt természetesen, a két egykori hegedűs Juilliard-os kolléga, Artur és Ernő játszott: Wieniawski Etudes-caprices op. 18 no. 1 g-moll.