Neoklasszikusok, kezdőknek és haladóknak

– a nagyváradi filharmónia Mikulás-előesti koncertjéről –

Helyszín volt: nagyváradi filharmónia Enescu–Bartók terem

Időpont: 2024. december 5., 19 óra

Műsor:

Prokofjev: Klasszikus szimfónia

R. Strauss: Oboaverseny

– szünet –

Sztravinszkij: Petruska – szvit

Vezényelt:

Andrej Vesel – korábban már többször említettem, hogy a Bécsben végzett zágrábi fiatalember ettől az évadtól a váradi filharmónia egyik, ill. hát a másik állandó karmestere.

Szólista:

Gáti Sándor – oboa (ő a filharmónia művésze, voltaképp hazai pályán, de súlyozott különbséggel, mert zenekarból zenekar elé lépve)

Tóth Gábor írása

A neoklasszikusok haladóknak, részemről bevallom, a Bartók Rádióban sokszor elhangzó klasszikusok haladóknak intermezzóra vezethető vissza. De nem véletlenül nyúltam hozzá a neo-val, mert ez a mostani neoklasszikus műsor meg”halad”ta a váradi filharmónia mai zenekarának kapacitásait. Adhatnék látszólag félamatőr tanácsokat, okos és jólfizetett „profi” szervezőknek, előadóknak, hogy mire kell rábólintani, illetve miből jobb kimaradni, de hát Stephenson a mozdonnyal már 1781-ben felfedezte vasútilag, hogy mennyit ér az elpazarolt „gőz”.

Andrej Vesel mindenesetre lendületesen fel akarja tornáztatni ezt a váradi zenekart, ez dicséretes, erről az oldaláról már megismerhettük a mindig szimpatikus mosolyú horvát dirigenst, ezek azok az erényei, amiket egyelőre kifejezetten pozitívumokként tudok értékelni. Schönberggel jött ide pl., most meg Sztravinszkij… és ami becsületes „bécsi vérre” vall (egy másik Strauss után szabadon), mindeközben Beethovent, Schubertet sem felejti el. Szóval nincs mit felróni ilyen irányban. Talán csak annyit mondok még, hogy fogalmam sincs, melyik helyi szakértő fejében fogalmazódott meg Prokofjev, Richard Strauss és Sztravinszkij trianguluma láttán a „Klasszikus ritmusok” koncertcím a filharmónia-plakátra. Nekem erről az asszociációról négy betű jutott eszembe: B, U, T, A.

Megint inzultussal indult a filharmóniás koncertbelépésem, illetve hát a beléphetetlenségem, de nem is akartam már megint menni a filharmóniába, viszont hát a karmester szimpátiából meghívott, csakhogy épp nem volt meghívó amikor odaértem, és nem a dirigens hibájából… Tökéletes volt az időzítés, mert koncert előtt ugyan ki apellálna reklamálásképp a dirigens zavarására. Mindezt dokumentálom, a jelenlegi filharmónia-vezetőség olajozott működése végett, esetleges jobb időkre, amikor a kerék még fordul pár fokot velük is – művészeti titkárként „megértem” anno már négy igazgatót is igen rövid idő alatt ott a filharmóniánál… A beton nem minden.

De vannak csodák, és barátok, úgyhogy ott lehettem mégis a koncerten, annak ellenére, hogy már előtte majdnem sikeresen elvették tőle a kedvemet.

Ránézésre, a teremben felszerelt csodás karácsonyi díszítésekből, valamint a művészeknek utóbb átadott, vélhetően az előző heti nemzeti ünnepre erőszakosan rímelő piros-sárga-kék óriás ajándék-virágcsokrokból kalkulálva, ebből a látványköltségből nyugodtan lehetett volna inkább hangzásköltségre, mondjuk élő hárfára vagy cselesztára is fordítani inkább azt a befektetett pénzösszeget, és mondjuk nem digitális helyettesítő hangszerekre. De hát kinek mi a fontosabb. Egy régi barátom szellemesen parafrazálta még évekkel ezelőtt a látvány és hal(l)vány közti kontrasztot.

60 százaléknyi közönséget, „házat” láttam a nézőtéren, szemre, már van valamennyi rutinom ebben az elmúlt X évtizedből, de majd kijavít konkrétan az, aki úgyis akar.

Prokofjev Klasszikus szimfóniájának kezdése még kissé hamis és egyenetlen volt, de aztán felbátorodott a zenekari csapatmunka, meg még azután mégis újra meg újra egyenetlen lett itt-ott. Ez az a tipikus csapat-sporthelyzet, amikor a hangoskodásoknál együtt a banda, a pianóknál meg kihallatszik, hogy ki a hamis játékos. II. tétel unisono, újra hamisságok… A III. tételben felfedeztem végre a poénos üzenetet tisztán. A IV. tétel újra hamis, hajszoltan, a tétel végére szét is esett az intonáció – finoman szólva.

Andrej eddigi itteni, váradi művészeti és baráti erőfeszítéseit, pozitív irányultságú munkáját szimpatizálom, de ez a szimfónia a második részben kivitelezendő Petruskával és a középrészbeli R. Strauss oboaversennyel együtt, enyhén szólva túlvállalás volt nyitánynak.

A Prokofjev végén összeütöttem tiszteletből a két tenyerem, de aztán hirtelen úgy éreztem, hasznosabb, ha összetapasztva is tartom, s így hagyván inkább imádkozok a jelenlegi zenekarért, mintha tovább tapsolnék.

Ahogy előre éreztem, Prokofjev után a R. Strauss tuttit se tudta megfogalmazni rendesen a zenekar. Amit már sejtettem ugye, hogy Andrejnek két hét egymást követő koncertje nyomán most inkább a Petruskára volt ideje eleget összeedződni a társasággal. S bár a Gáti Sanyival való közös munka igazán gyümölcsözően jó volt, mégis láthatóan a koncertvégi Sztravinszkij volt/lett itt a prioritás.

Richard Strauss oboaversenyéről szólva, rendkívül szimpatikus, hogy kollégák kísértek kollégát, azok kedvéért mondom, akik kívülállók, Gáti Sándor a váradi zenekar régi tagja (ha jól tévedek, 21 éve), és lehetne kicsit büszkébb is rá a filharmónia, hogy ilyen árnyalt, kifinomult, szimpatikus, zenei alázattal rendelkező, kiművelt technikájú, érzékenyen virtuóz, és nyugodt-kiegyensúlyozott színpadi rutinnal rendelkező művészt tudhat a soraiban… Igen, szimpatikus Sanyi, amilyen alázattal nemcsak saját szólamára figyelt, hanem a zenekari kollégák játékát is követte és állandó összhangban, interakcióban volt velük. Ahogy a belépéseknél odaköszönve segített a zenekari válaszok előtt, mint egy másod (vagy első?) karmester… Nos, Sanyit, amióta az eszemet tudom, mindig kiváló oboajátékáról ismertem. A II. tétel valami olyan megérintő pillanatokat adott, amit azt hiszem magának R. Straussnak sem ártott volna most hallani, talán jobb volt, mint ahogyan azt a szerző elképzelte valaha (később majd zenetörténetileg az ez irányú érzelmek hátteréről is). A III. tétel zenekarilag nem volt túl meggyőző már összhangban, ismét a kifáradást éreztem, s a zenekari hamisságba hullást néhol. Egy zárójel a zárójelek után: ahogy láttam, biztosítékképp külön a kolozsvári filharmónia brácsaszólam-vezetőjét hívták vendégül erre a darabra, Mihai Oşvat-ot.

Apropó, egykori napilap-újságírós koromban úgyis mindig megkaptam, hogy „csak” zenéről írok, semmi politikáról, pedig hát a csapból is annak kell folynia (akkor is, ha senki nem emlékszik már, hogy ki volt egykor Lipcsében a fontos polgármester Bach idején), úgyhogy visszakanyarodva a versenyműre, akkor egy kis apróság: Richard Strauss, a Reich korábbi kiszolgálója és elkönyvelt haszonélvezőjeként 1945 harmadik évszakára enyhén szólva nemkívánatos személy lett az utóbb amerikai és szovjet oldalról is ellenőrzés alá került megmaradt rom-hazájában. Aztán, hogy miként intézte el Garmischból svácji elmenekülését és közel 80 éves korára ingatlanjainak és ingóságainak szinte teljes hátrahagyásába lelkileg hogyan nyugodott bele, az már külön életművészet. Mindenesetre ’45-ben egy helyi szolgálatos helytartó amerikai katonatiszt, John de Lancie, egyébként nem mellesleg az akkori Pittsburgh-szimfonikusok oboistája kereste fel a szerzőt, s ültette el Richard Strauss fülébe udvariasan (franciául beszélgettek), hogy miért nem írt még oboaversenyt addig? S hát kissé később Strauss végül mérlegelt, és írt egyet, persze részben azért, hogy „Amerika” megbocsásson neki.

Gáti Sándor ráadása (Sanyi egyben lelkes és tudós historikus zenei szakértő lévén is) egy Telemann-darab volt (ha valaki többet komponált, mint J. S. Bach, akkor az pl. Telemann volt), szóval a h-moll fantázia, TWV 40:4.

Szünet jött.

A második koncertrészre gyúrt Andrej Vesel karmester a zenekarral, ez már az első rész „rész”-minőségéből is kiderült. Sztravinszkij. Ő volt az, aki nem problémázott az ihlettel sokat, mert már reggelire is zenét írt… Petruska, nagyon jó választás, nekem egy orosz Till Eulenspiegel ugrik be hirtelen valamiért, tehát még Richard Straussra is jól rímelt. Megint ezzel a „penge” kifejezéssel jövök, mert az I. tételből, annak apróbb kilengéseit leszámítva, hallatszott hogy sokat csiszolták a darabot, egészen pezsdítő nagy százalékban. Zenekarépítési pedagógia alapján is jó választás volt, tekintettel a fúvósok sokrétű mozgósítására. Hallhattunk is kiválóakat. Jópofa még, ahogy Sztravinszkij alkalomadtán nemcsak önmagát, de Mahlert vagy Borogyint is idézi itt-ott futólag. Ami a nagyváradi filharmónia eztán következő decemberi, színesített további műsorait illeti, eszembe jutottak ezek a kortárs televíziós túlfűszerezett főzőműsorok, pl. a mákos-lecsó, meg ilyesmik, amikor véletlenül kettőt lapozol a szakácskönyvben, szóval szemlélgettem a decemberi filharmóniás menüket: Serată spaniolă, Steaua sus răsare, karácsonyi Ajun simfonic – ehhez képest igazán és nagyon-nagyon üdítő év végi utolsó értékes jelenség volt Andrej Vesel legutóbbi két koncertes bevállalós szerepe Váradon, s hogy a zeneintézmény még egyáltalán megengedi a szimfonikus zenekarának, hogy valódi zeneszerzőkkel is foglalkozzanak, építő szándékkal.