Tóth Gábor írása
Időpont és helyszín volt:
2024. december 24., 23 óra, Nagyvárad, római katolikus székesegyház
Kristófi János Zsigmond orgonált
Alliterációval kezdem, mert Kristófi kiazmusa, azaz repertoárépítése, évről évre változatosság az egységben, egység a változatosságban.
Most német és francia színek szóltak, Kristófi mindent kihozott a hangszerből és önmagából, nemhiába orgonakarzat, antennák vannak itt fenn a templomban a még „fentebbiekhez”, de csak ha megfelelő a helyi vevőkészülék, azaz a tolmácsoló. Nos ez is ihletett egység kettejük között, orgona és előadóművész, közös lélegzet (mondanám lélek-zet), diszkréciótól a lábsípdübörgésig és laikust meg mestert is zavarba ejtő polifóniákig, varázslatosan felépített regisztrált hangszínezésekig, különféle világok felvillantásának képessége, sokszor a pillanat törtrésze alatt váltva, ugyanakkor gyakorlati operatív rutinnal – mindig ámulatba ejt, interpretációt nézve és hallgatva, hogy hány keze és lába és agyfélteke van egy orgonistának egyszerre.
J. S. Bach a fentiekre tökéletes példa. Tudjuk, Bach nélkül nincsen zene, s nincs orgonairodalom sem, ő az ötödik evangélista, amellett a mindenkori ma ismert zene világának összegző teremtője, életműve minden zenészek bibliája, a kezdet és a vég, minden szintézise ami a kettő között van. Mindenkor bármely műve kiváló választás és kihívás. Vele kezdődött a koncert: Nun komm, der Heiden Heiland, BWV 659. Majd folytatódott: d-moll toccata és fúga, BWV 565. Különös mestermű – tudjuk, ultraslágernek számít, és épp ezért nagyon kockázatosan találó választás, mert nehéz újat mondani vele. Most sikerült. Nosztalgiázok egy kicsit azért. Gyermekkoromban forgott itthon bakeliten is, aztán megvolt magnószalagon, aztán olvastam/játszottam zongorán a Busoni–átiratot, aztán hallottam a Stokowski-féle Bach-istenítő nagyzenekari mamut-változatát, az még az a márványszobros Bach-korszak volt. Kristófit viszont most úgy hallgattam, mintha maga Bach játszott volna, határozott, friss nüanszok, intelligens virtuozitás, mégis kortársan jól adagolt tempók, pontosan a manapság megélt karácsonyok ritmusához illőek.
Aztán César Franck, Cantabile – gyönyörű karácsonfa-kromatika volt, FWV 36, remélem jól írom, vagy jól tévedek a jegyzékszámot illetően.
J. S. Bach: C-dúr Prelúdium és fúga, BWV 545 – mivel itt szavak nélkül maradtam, próbáltam egyet kiemelni utólag: káprázatos.
Vierne: Carillon de Westminster – egyik régesrégi kedvencem, manapság egyes biztonsági riasztóberendezések is átvették éjszakánként ezt a négy brexit harang-alaphangot, de persze ezt csak a mostani, vélhetően mindenkinek nyugodt karácsony éjszakai adaléknak szántam. Ami tragikusabb, önmagában, de előadóművészknél előfordul sajnos, hogy a színpadon éri a „szerencsésebbeket” a végzet, Vierne 37 évnyi szolgálat után egy E pedálhangra rábukva halt meg saját koncertje alatt a párizsi Notre Dame orgonájánál, de most újra élt!
Élő, kortárs zeneszerző következett, kolozsvári, Budapesten doktorált komponista, s ugyanakkor sok-sok évi meghatározó váradi kötődésű, pedagógiai és karmesteri munkája nyomán is: Lászlóffy Zsolt, Gyermek születék Betlehemben (ősbemutató). Lászlóffy Zsolt darabja aforisztikus volt. Hálás vagyok ezúton is Kristófi Jánosnak azért az értékes információért, miszerint a zeneszerző karácsonyi énekfeldolgozás-sorozatának ez volt az az első darabja, amit magának a mostani előadónak dedikált, közvetlen baráti felkérésre írva. Így érnek össze váradi szálak, különösen örvendek, hogy a két „-fi” és „-ffy” így találkozott újra képletesen itt Váradon a karácsonyi orgonakarzaton.
Gigout, Grand Choeur Dialogué – ez hatásos finálé volt, bevallom dokumentálódnom kellett Gigout tekintetében, mert előzőleg nem ismertem a szerzőt és a darabot, előfordul velem is ilyesmi… Viszont nemcsak névileg, azaz betűrímben, de hangnemileg is a G volt az, mint retorikai nagy finálés zengő G-dúr akkord, ami a Gábrieltől megüzentnek hatott: azaz megérkezett, célba ért, a világra a világnak világossága.
Telt ház volt a bazilikában már este 11-től, de a hagyományos karácsonyesti orgonakoncert után Kristófit kvázi nem is volt idő értékelni tapsilag, mintha csak magától értetődő lenne, hogy egy ilyen kaliberű művésze van a székegyháznak és Nagyváradnak… szóval, mert már eseményileg minden átfolyt a másik földi-egyházi hivatásszférába, azaz következett az éjféli mise, s Kristófi zenei irányítására várt már a karzat is.
Hungarian
English