Tóth Gábor írása
Helyszín volt: nagyváradi filharmónia
Időpont: 2025. február 13., 19 óra
Műsor:
Alban Berg – Hegedűverseny
Charles Ives – Central Park in the Dark
Debussy – A tenger
Vezényelt: Andrej Vesel (tavaly óta nagyváradi állandó karmester)
Szólista volt: Fedor Rudin hegedűművész
Nézőtér: majdnem telt ház, a váradi viszonylatban merész programhoz képest meglepően telt – sok fiatallal, pozitívan csodálkoztam is a közönségszervezésen, Bergre, Ivesra nem volt rossz a toborzás.
Bécsi avagy „régi” újítások – hát Berg vagy az óceánon túli Ives úgy régi, hogy új, mármint eltelnek az egyszáz évek, és az új zenekarok és új közönségek nem ismerik ezeket a szerzőket még mindig kellőképpen. Most itt volt az alkalom, Andrej Veselnek, a Bécsben végzett, s tavaly itt Váradon állandó karmesternek alkalmazott fiatal horvát dirigensnek köszönhetően.
Még emlékszem arra az időszakra, amikor a váradi zenekar (életkor-összetételében rég nem a mostani, hanem százalékban egy régebbi csapat), kb. úgy 20 évvel ezelőtt, sikeresen tiltakozott egy karmester felléptetése ellen abbéli félelmükben, hogy Berget meg Webernt kellene majd játszaniuk, meg hasonló „szörnyűségeket” a 20. század korai „rémségeit”. Berg valóban túlintellektualizált bizonyos régebbi vágású muzsikusok nézőpontjából, illetve a kizárólag klasszikus-romantikus vonalon elkényeztetett közönségfüleknek is az, ezért is értékelendő, amit Andrej Vesel most tett Fedor Rudin barátjával közösen.
A Bécsben tanult zágrábi Andrej egyébként lelkesen szeret verbálisan is nevelően prezentálni a közönség számára koncertjei bevezetőjében. Azaz most is ismertette pl. a Berg-művet tartalmilag/ihletileg, ráadásul a Berg által feldolgozott alaptémákat előénekeltette a váradi filharmónia kórusának 16 tagjával is (Karintiai dallam és a súlyos Bach: Es ist genug) – a 19 évesen tragikusan elhunyt leány történetéhez fűződnek ezek, akinek emlékére Berg a versenyművet végső soron ajánlotta, Manon Gropius életének s majd agóniájának, végső megadásának arcai. Kegyetlen líra. Nem sokkal utóbb, e komponálást követően, magát Berget is utolérte a végzet, a név szomorú iróniája, hogy egy „hegyi” kiránduláson csípte meg őt egy rovar, ami olyan későbbi fertőzést okozott, hogy Berg belehalt.
Mindenesetre jelenkori zenei tanulság, hogy bátorság kell prezentálni még ma is egy lassan 90 éves, második bécsi iskolai expresszionista hattyúdalt, zenekari és intézményi szempontból is – a filharmónia ezt a lépcsőt szépen, ugyanakkor merészen meglépte, mint írtam még bőséges közönség is volt hozzá. Óvatosan, de lelkiismeretesen szólt most a zenekar.
A moszkvai születésű (1992) Fedor Rudin hegedűművész szólista útja is különleges: Berlinben debütált, majd párizsi évek után, Kölnbe, Salzburgba, Bécsbe is tovább lépett, karmesterként is aktív. A fiatal szólista intonációja éteri volt.
Hogy a szóbeli bevezető közönségnevelés mennyire volt hatékony, azt persze nehéz megállapítani a bergi transzfigurációk közepette, s hogy vette-e is a lapot akár a második tétel halmozott keresztmotívumait illetően a publikum, vagy bárhol máshol, de valahol el kell kezdeni némi magasabb kultúrájú légfrissítést is a váradi repertoárban, ez tény, és dicséretes a megvalósítás, amit Andrej alkalmanként becsempész ide.
Ami még különleges, hogy bár látszatra nagyzenekar volt a színpadon, Berg líraian tagolja az epizodikus, kifinomult kamaramomentumokat a nagy apparátuson belül: a látszat-tengerben kis élettutajokat. Szintúgy kedvencem az I. tétel nyitása, az üres kvintek, a szólista „hegedűhangolása”, de voltaképp a majd bekövetkező tragikus üresség előrejelzése. Az élettutajokból kiemelném a kidolgozott puhasággal megszólalt fákat a végkorálból, a haldoklást vs. elmúlást szimbolizáló hegedűtémával párbeszédben. De hát sajnos az össz-hegedűkar hamis lett a végére. Hallottam a fuvolákat is a legeslegvégén, a szekundesésben, de erről már nem szólok inkább tovább…
Andrej színpadi-akusztikai szempontból továbbra is a bécsi zenekari elrendezéssel dolgozik, néhány kompromisszumtól eltekintve (pl. a bőgők fizikai helye).
Ráadás is volt a kétrészes/kétarcú hegedűverseny után: igen, itt költözött a sokat szenvedett fiatal angyal, azaz Manon, a mennyekbe – a Bach g-moll szonáta Adagiójában. Ahogy már említettem Fedor intonációját, ez még éteribb volt (ha lehet az étert fokozni), elképesztő tanulságlevonás, elakad a lélegzetem, nem tudok mit mondani a hegedűs srácról, nincsenek szavak arra a letisztult Bach-intonációs konklúzió-hatásra…
Jött eztán az amerikai Ives, aki zeneszerzőként eleinte kevésbé volt ismert, mint inkább biztosítási ügynökként. Az utóbb híressé lett művész-különc különös ravasz impresszióit hallhattuk, amik még rímeltek is Berg elejére az indító felszálló hangközökkel.
Berg 12-hangjaival, s majd Ives komoly poli-szerkezetű tréfáival sikerült végső soron annyira megborítani a zenekar hallását, hogy a Debussy-tenger elején már a behangolás is alapból hamis lett. Így inkább eleinte csak ébredező tócsa következett az együttes egymást hallásának kibontakozása kezdetén.
Debussy szándékosan nevezi szimfonikus vázlatoknak ezeket a lehengerlő zenekari tételeket, álszerényen kerüli a klisét és hagyományt. De ha már francia századforduló környéke, Satie jutott eszembe, aki azt írta Debussynek az 1905-ös premier nyomán, a Hajnaltól délig a tengeren c. első tétel plasztikus folyamatára utalva, hogy annak az a része a legjobb, ami fél tizenegy és háromnegyed tizenegy között van. Itt Váradon most a második tétel volt a sikerültebb mint az első vagy a harmadik – úgy érzem ott a közepén találta meg inkább egymást zenekar és a karmester, s még egy bécsi hullámvalcert is éreztem a II. tétel csúcspontjában. A harmadik rész végén szimpatikus volt még, ahogy a nagybőgő-szólamvezető „másodkarmesterként” beintett az ütősöknek…
Sajnálom még, hogy egy olyan megyében, ahol alagút, körgyűrű, beton és aszfalt a prioritás, egy megyei fenntartó intézmény nem ad annyi apanázst a birtokolt avagy bitorolt filharmóniájának, hogy végre egy normális hárfára is teljen nekik… Tiszteletem viszont a zongoristának, aki hárfautánzásban digitális műanyag-hangszeren is a lehető legtökéletesebb és legrutinosabb volt. Csak kissé félek, hogy a „szakértő” felső kezekbe került precedensteremtés nyomán végül majd a vonósokat is be lehet alkalomadtán helyettesíteni egy szintetizátorral, a klarinétokat majd tárogatóval, a rezeket „foaie vergye”-vel, a trombitákat majd higyegyével, a zongorát tangóharmonikával, s ki tudja még miket mivel…
Vidámabbra fordítva a szót, Andrej Vesel karmester mindig mosolyog, mindig tudja mit akar, mindig hoz valamit Bécs ízeiből, ezúttal majd Beethovennel folytatta következő héten itteni, váradi filharmónia-koncertjeit – de Berg most ízelítő volt egy másik Bécsből…
Vesel ráadásul protokollárisan is mindig udvarias és lelkes, sorra betartja a zenekari szólamvezetők, további tagok, szólamok rendre való felállítását és ünnepeltetését. Itt aztán a nézőtér irányából nézve mindig nagyon poénos ritmikailag, hogy épp hová érkezik a közönség spontán sztochaszikájából adódóan a vastaps – természetesen sosem oda, ahol a legmegérdemeltebb lenne.
Köszönettel tartozom még Thurzó Zoltánnak, akinek gondosan dokumentált váradi zenetörténeti családi örökségű archívumából megtudtam, hogy 1968. január 29-én Acél Ervin vezényelte már itt a váradi filharmóniával a Berg-hegedűversenyt Mihai Constantinescu szólójával, egy hétfő estén.
Hungarian
English