Tóth Gábor írása
Esemény helyszíne volt: nagyváradi filharmónia
Időpontja: 2025. február 20., 19 óra
Karmester: Andrej Vesel
Szólisták:
Miguel Rocha (hegedű)
Lucas Garcia Muramoto (cselló)
Bella Schütz (zongora)
összegezve – a salzburgi fiatal Trio Callas
Műsoron volt:
Beethoven
– III. Leonóra-nyitány
– Hármasverseny
– 4. szimfónia
Andrej Vesel, a minden szempontból (életkorban, időrendben és temperamentumban is) rendkívül friss nagyváradi új állandó karmester előző héten még második bécsi iskolát hozott Váradra, de most utóbb előzőt, progresszívet: Beethovent.
Trio Callas – a két nappal korábbi kamarakoncertjükről (Mozart, Copland, Brahms) sajnos lemaradtam… Az életkor tekintetében nagyjából 20-as éveik elején járó fiatal triótagok esetében Mozart Salzburgja a találkozási kulcsszó, az ottani jelenkori közös zenetanulmányi kötődéseik. Miguel Rocha (hegedű) portugáliai (Braga), Lucas Garcia Muramoto egyszersmind São Paulo-i és tokiói, Bella Schütz párizsi, bár ő is a közép-európai német tengelyt választotta, Salzburg–Berlin–Bécs. Világpolgár fiatalok.
Mostanság kialakított műsorpolitikájában a váradi filharmónia egyre ifjabb vendégművészekre fókuszál (valamiért), közéjük tartoztak most e trió tagjai is, s bár sokfelől jöttek, végül is Salzburg az említett kulcspontjuk, s persze az iniciátor, Andrej Vesel karmester, barátjuk, a szintén viszonylag új, de eddigi váradi koncertjei száma és tartalmai alapján immár előrelátással építkezni szándékozó itteni állandó filharmónia-karmester.
„Triumful dragostei” – hát ezt most nem fordítom le… de természetesen Valentin-napra hajazott a koncert ezen címe, szárnyas szívvel társítva plakátszimbólumként. Őszintén, ezektől a filharmónia által választott közönségcsalogatóságra szánt szárnyaló címektől bevallom mindig padlón vagyok szárnyszegetten már első olvasatra – de hát ma már stratégia kell, mert valami statisztikák folytán úgy vélendő, (három Z–vel fogalmazva) hogy az esetleg Zenét fogyasztandó emberek többsége, kizárólag a Zenéért manapság nem megy már be Zenét hallgatni koncertterembe.
Bálint avagy Valentin tekintetében természetesen nem vonom kétségbe Leonóra szerelmi hűségét, stílszerűbben „Fidelitását”, sem pedig Beethovenét a zenéhez, a szív-szimbólum itt valóban találó. Beethovennek, a heiligenstadti pillanatnyi kényszerében elgyászolt fizikai hallásvesztés-reménytelenségén túlmutat égni akaró tűzlelke, de utóbb emiatt sajnos csak a mája lett nagyobb a szívénél – prométheuszi átok (ott van mellesleg az Eroica végén is).
Egykor voltam ott tiszteletemet tenni Heiligenstadtban, ahogy a múlt heti műsoron szereplő Manon Gropius sírjánál is Grinzingben. Bécs különlegesen ragyogó fényű központi kulturális hely – azt hiszem már Strauss-ék óta kiválóan képes látszatderű-fátylat vonni a hétköznapi ború elé.
Na de vissza. Nagyváradi közönség: az előző heti Alban Berghez és Iveshoz, az akkori meglepő szinte telt házhoz képest, ismét meglepő, hogy Beethovenre csak kb. 65 százalék nézőtér volt.
Más, sajnos: témán kívül, de belül – fájó, de visszafordíthatatlan…
Szomorú bejelentéssel, azaz gyásszal kezdődött a hangverseny, néma felállással: két, negyvenes évei elején járó filharmóniás kórustag – Mikló Róbert és Felician Mureșan váratlanul elhunyt a közelmúltban. Erre nincsen szó.
De: jött a zene, ami tovább viszi az élőket és kapcsolatot teremt egy talán remélhetően jobb világgal.
Andrej Vesel feltalálta magát a koncert elején, a váratlan gyász után szólt pár szót bevezetőként, szeretetről és reményről, továbbgondolva az adott kényszerhelyzetet.
A koncertmester ezúttal Costin Éva volt. A vonós felállás, illetve hát a leülés: 10-9-5-4-3 volt, kevés sok és sok kevés. Valamint, színpadi elhelyezkedés alapján ismét csak a majdnem bécsi elrendezést láthattuk, sztereó I-II. hegedűkkel, és középre helyezett mélyvonósokkal.
A koncertkezdő Leonóra-bevezető kicsit zavaros lett, bár egyből hallatszott ismét, hogy bátorságra és arányokra is dolgozik Vesel a fiatal zenekarral. Annak rizikójával, ha a hangintonáció nem jönne ki, mégsem enged a karakterből és a tempóból. Szép momentum volt az ismert külső trombitaállás is, viszont a visszatérő kiváló trombitás után a visszatérő vonósok intonációja már hamisabb. Nem volt kellően kipucolva ez a Leonóra, ez a helyzet, még ha erőteljes is volt a dramaturgia és maga a nyitányzárás, a konklúzió is.
Jött eztán a Beethoven-hármasverseny – ritkábban hallani ezt, de hát nem azért mert nem szeretik, hanem mert három szólistának kell általában gázsit adni, hogy eljátsszák. Nos, ezúttal sikerült ügyesen megoldani, mint mondtam salzburgi egyetemistákkal. Nem leszek rossz, de lehet mégis: 20-25 évvel ezelőtt hallottam kolozsvári diákéveimben tisztábban intonáló ottani konzis triót.
Nálam a zongorista volt a befutó, stabil, markáns irányítópont, origó, a két vonós szólista fiatalember viszont néha korcsolyázott, bár remekül fókuszban voltak metrikailag, annak ellenére is, hogy egy ilyen koncertáló felállás teljesen más fizikailag, akusztikailag is, mint egy szokott kamarazenei triós.
Természetesen nem várhatjuk el a városbetonozással és alagútfúrással bizniszben állandóan elfoglalt megyei zeneintézmény-fenntartótól, hogy minden héten Rosztropovicsokat, meg Kremereket szponzoráljon. Arra persze futja, hogy turistáknak évente egyszer a váradi főtéren drága pénzből mutogassanak olykor lejárt dicsőségű nemzetközi hőstenorokat fesztivál gyanánt – de hát ez most az adott helyzet nálunk, némelyek (sajnos a többség) Váradjában.
A trió-fiataloknak csak gratulálni tudok, hogy bátrak, igyekvőek, felvállalják magukat. Minden koncert remek tanulság. A zenekar tette a dolgát, maradjunk ennyiben… A szóló trió részéről az első tételben csak a záradék sikerült pengére – bár a többi is ilyen lett volna. A II. tételből kiemelném a puha kürtszólamokat, úgyis ritkán emlegetik őket jó színben, már ha egyáltalán emleget valaki kürtöket a mai váradi sajtóban. Az attaccaban (II/III. tétel) meggyőzőbb volt a hegedű, mint a kezdő cselló. Mindenesetre sok türelem kell egy ilyen hármasversenyhez, persze nemcsak megírni (Beethoven), de főleg újra összerakni. Minden jó, ha vége jó, végre a fináléban ráncba szedték egymást mindenkik az imitációs formulákban – lám, egy Beethoven „hármas” nehezebb lehet egy előző heti magányos Bergnél.
Ráadást is kaptunk a triótól, a zongorista fiatal hölgy nagyon gáláns volt, bekonferálta, de még utólag is kedvesen segített, kérdésemre, a betűzésben, mivel nem itteni ismert darabról volt szó: Carinhoso – Pixinguinha brazil szerzőtől.
Szünet után jött végre a filharmónia kortárs történetében egy bécsi klasszikus szimfónia, Beethoven Negyedikje.
Eleje gondos munka, nagyon kiélezett tusékkal – az I. tétel a kidolgozási szakasza intonációs hibái ellenére is tetszett dramaturgiailag, mégpedig ismét a szándék végett. A bécsi verklivalcer sóhajai a 2. tétel lirizált drámájában, és az üstdob-szívverések szintúgy hatásosak voltak. Aztán a scherzo volt előadói minőségileg a legjobb az eddigi tételeket tekintve. Szép volt, ahogy visszatért a scherzo végén egy apró emlékeztető nüansz az Eroica kürtszólamából.
A fináléban megveszekedett tempó született, bár Andrej Vesel karmester nagyon könyvtárilag dokumentáltan igyekszik őrizni az eredeti Beethoven-metronóm előjegyzéseket, most mégis beáldozta a zenekari intonációk egy részét. A néhol kicsit meg is borult megveszekedettség nyomán én egy hasonlóan hajtóvadászatos Mozart Jupiter-záradékot is szívesen el tudnék ezek után képzelni a fiatal horvát dirigenssel.
A finálé vége felé valami érdekeset vettem észre: nem tudom, hogy kényszerből vagy sem, vagy a tempók tarthatatlansága miatt, de egyes zenekari tagok mosolyogtak, talán mert végre játék is volt, s talán épp nem munkában voltak, hanem együtt igyekeztek zenélni.
Az intenzív végső tapsok alapján olybá tűnik, hogy a zenekar egy tekintélyesebb része mellett a közönség is szereti Andrej Vesel mindenkori pozitív hozzáállását a muzsikához és a szimfonikus zenekarhoz, bár ezúttal a fináléban hamarabb lejárt a vastaps, mint az azt megelőző félidő végén.
Hungarian
English