Tóth Gábor írása
Időpont volt: 2025. február 26., 19 óra
Helyszín volt: Nagyvárad, római katolikus püspöki palota
Fellépők:
Grigory Kalinovsky
Artur Kaganovskiy
Ferencz István
– hegedűk
Kaganovskiy Eszter – brácsa
Török Zsolt – cselló
Műsoron:
Leclair – e-moll szonáta op. 3, no. 5
Fr. Hermann – d-moll capriccio no. 1, op. 2
Dvořák – Terzetto, op. 74
Grieg – g-moll vonósnégyes, op. 27
Immár három éve hangsúlyosan jelen van Nagyváradon állandó helyi vendégként, havonta egy alkalommal (kisebb nyári és téli szünetektől eltekintve) a Kaganovskiy Zenei Esték (KZE) a barokk palotában – helyesebben: a római katolikus püspöki palotában, hiszen az egyház a házigazdája e kamarazenei, s olykor kamarazenekari sorozatnak.
Mindig igyekeztem tartalmilag és minőségileg tartani a lépést a KZE művészeti üzeneteivel, de voltaképp újra meg újra azt konstatáltam, hogy már szinte nincs mit mondanom pluszban hozzájuk képest, mert ők mindig mindent (sőt többet is) elmondanak a zenéjükkel, és például az igényes műsorközlő leporellóval. Kicsit úgy járok ezzel, mint a Pernye András zenetörténész által egykor emlegetett szamár, aki a versenylovak között inkább csak nézne és hallgatna.
Nagyváradon jelen pillanatban nincsen zenei szempontból párja a KZE sorozatnak szakmai minőségben, tartásban, eleganciában, s a szervezők által biztosított közeg megteremtése természetesen szintúgy hozzájárul, hogy elitkultúrát sikerült létesíteni szigetként itt, ahogy mondottam volt: havonta egy alkalommal. A KZE kamaramagjának mindig vannak hazailag és nemzetközileg professzionálisan elismert meghívottai, mint most épp Grigory Kalinovsky (aki ugyanazon a héten mesterkurzust is tartott itt), de emellett újabban gondoskodnak mindenkor tehetséges pályakezdő művésznövendékek bemutatásáról is, mint a most épp visszatérő Ferencz Istvánéról.
A mindenkori művészeken/alapítókon túl, azaz Kaganovskiy Artur és Eszter (egy pár zeneileg, emberileg, lélekben), vannak állandó és változó vendégművészek, kamarapartnerek is nyilván, de időn átívelően valahogyan az az érzésem, hogy Rogériusz és az egykori művészetpártoló Patachich báró, meg hát még maga Szent László és még Sissi is gondoskodik a váradi barokkpalota dísztermének mennyezeti festményeiről letekintve, hogy ez a felvállalt zenei minőség továbbra is kitartson, szem és fül előtt megmaradjon a megfelelő magasságban. Természetesen a mennyezeti képzelgéseimet félretéve itt a művészek gondoskodnak mindenkor erről a hangzó nívóról, csak hát mégis jó, hogy van hely Váradon, ahol még itthon vannak velünk azok a figyelő történelmi szemek, és fülek is akadnak, jelenkoriak is talán, s ez különleges adalék mindenkor egy intellektuálisan, valamint közösségileg is megfelelően rezonáló koncerthelyszínhez.
Közösség–közönség mindig bőségesen van itt, a KZE mindig egy ünnepnap voltaképp, azzá lett minden hónap utolsó szerdája itt Váradon. Telt ház volt most is. Mint megtudtam, az előzőleg meghirdetett Patachich-trió tag, a csellista, betegség miatt sajnos le kellett mondja a koncertet, s gyorsan mást kellett találni. Mindenestre nagyon operatívan és tökéletesen sikerült megoldani a próbákat/koncertet megelőző helyzetet, a magyarországi Kállay Ágnes helyett azonnal hívtak egy illő kaliberű művészt, a kolozsvári filharmónia elsőgordonkását, Török Zsoltot. Sokszor voltam hasonló helyzetben művészeti szervezőként, csak gratulálni tudok. Nem semmi egy Grieg-kvartettre beugrani néhány nap alatt…
Ha már itt tartunk nekem Grieg volt a szívem csücske, de minden más darab is tökéletesen működött és rezonált.
Leclair e-moll szonátájáról persze óhatatlanul sztereotípiaként Bach kettősversenye jutott eszembe, volt lágy és gazdag intonáció egyaránt. Artur Kaganovskiy és Grigory Kalinovskiy (mint elhangzott, egyben Artur egykori tanára) játszották szakértő zenei régi barátsággal.
Friedrich Hermannt – Capriccio no. 1, op. 2 – bevallom most hallottam először, nagy mendelssohni meglepetés volt, sok vastapsot is kapott a három hegedűs, az előző két említett művész mellé a fiatal váradi Ferencz István csatlakozott, újabb tanítvány, ezúttal Arturé, szóval tanítványok tanítványai hármasban – ahogy utóbb Böcskei László püspök is megfogalmazta hagyományossá vált köszöntő zárszavában.
Dvořák op. 74-es Terzettója megnevezésében „csak” ennyi (de tartalmában…) – hát bevallom ezt sem ismertem eddig a cseh mozdonykedvelő mestertől. Grigory, Artur, Eszter kifinomultak és szenvedélyesek voltak egyszersmind. Dvořák valóban a zenetörténet egyik legpozitívabb egyénisége – bevallom nemcsak saját fülemre támaszkodva mondom, hanem Harold C. Schonberg is megerősíti ezt, a New York Times egykori kritikusa.
Grieg, saját szerény bevallása szerint tőkehal szagú bergeni bukéjáról viszont egy régi anekdota jut eszembe. Azért is érdekes, mert nem csak e g-moll kvartett (G, mint Grieg – kis g-vel kezdődik, de nagy G-vel végződik), szóval a II. tételének hangulata kapcsolódik számomra Kodály korai Intermezzo-vonóstriójához, hanem összességében Grieg is a „Norvég leányok”-hoz („esik, esik…”, Weöres). Grieg azt meséli, utált iskolába járni, s iskolába menet még akkor is beállt egy-egy eresz alá vizesnek lenni, ha csak alig esett az eső, hogy aztán a tanításból gondosan hazaküldjék az elázott ruhája miatt. Lehet, vagy sem, hogy ez okozta későbbi felnőttkori komoly tüdőproblémáit is. Mindenesetre a művészetén csak pozitív nyomot hagyott a norvég eső dacára is a napsütötte zenei kitartása.
Nagyon szerettem ezt a Grieg-kvartettet most, nyilvánvalóan ez volt az est fénypontja, legalábbis számomra. Ritmikailag, harmóniailag is összerakni ezt a vonósnégyest a csellistacsere-kényszer dacára is… Grieg nem vicceli el amit megkövetel, nagyon tüdővel voltak odatéve a vonók, szerettem az I. tétel érzelmi kivéreztetését a végső letaglózással, a II. tétel kontrasztjait is. Mindig frissek, meglepőek Grieg könnyednek tűnő, ám szakmailag komoly játékai – anno Bartók is nagyra értékelte ezeket, olyasmit is mondott Griegről, hogy végre jött valaki, aki zeneileg „az elsők között szakított a német rabigával.”
További tételek, III., kiváló kontrasztépítések, még Mendelssohn Lipcséje is kicsit visszhangzik, (meg hát Grieg saját zongoraversenye is), nem mellesleg az a Lipcsei zenei közeg, amit Grieg (akár az elemi iskoláit sem), szintén nem nagyon szeretett.
Hatásos volt továbbá a IV. tétel, főként a felismerés, hogy zeneileg milyen európai közös nagy rokonságban állhatunk pl. a norvégokkal, alföldi dudatáncban akár (részemről így kerültem további képtársításokba: Kodály és Grieg és Weöres különös társaságába). Előadásmód tekintetében pedig megveszekedett nagy kontrasztokkal zajlott a rapszodikusan hatásos finálé – „őrületesen” jó kamarazene volt.
A fotóért köszönetem a szervezőknek.
Hungarian
English