Tóth Gábor írása
Helyszín: Nagyvárad, Posticum
Időpont: 2025. március 14–15.
Sajnos csak 14-ére volt időm eljutni a jazzre, de 15-én már blues volt, úgyhogy az volt vélhetően a valódi szabadság, gondolom, hiszen ez a blues lényege a rabigából előtörni, meg hát a jazzé is. Beszámolni tehát a 14-i két csapatról tudok, Little G Weevil nekem kimaradt prózai önszervezési okokból.
Fellépők 14-én este:
Cristi Copaciu kvartett (mondjuk pont Cristi Copaciu nélkül) – Kolozsvár
Andrei Mânzat – zongora
Andrei Voica – vibrafon
László Sándor – basszusgitár
Frankie Ercsei – dobok
Symbiosis 5 – Budapest
Kapolcsi Szabó Levente – zongora
Drippey Máté – szaxofon
Virág Benedek – gitár
Gyányi Tamás – nagybőgő
Majsai Roland – dobok
Tetszik a párhuzam a nagyváradi Posticum kulturális központ legutóbbi jazz-koncert időzítéseivel: a „hátulsó ajtó” (Posticum laude) és a „lent” (Jazz-alagsor) allegóriája, a baráti oázis, távol a városközponttól, azaz a JazzLand – kanyargós utak hoznak el ide, és kacskaringós lépcsők visznek le a zenei klubhangulatba, mondom azok kedvéért, akik még nem voltak itt, mert ugyanúgy kelti a Posticum a távoli megfoghatatlan szabadság illúzióját, például a jazz hallgatatásával, ahogyan egy Janus-arcú március 15. gondolata, amire már csak néhol rímelnek mai elvesztegetett napjaink. Fritz Lang Metropolis-a jut még eszembe hirtelen párhuzamként, szóval a kívülről kontrollált, de azért legalábbis vélt-remélt belső szabadságunk, ami szintén metrumok között kénytelen hinni pillanatnyi saját mozgásában. De itt a Posticumban árad a szabadság és értékegyenlőség érzése, úgyhogy kiváló oázis, mint mondottam (és vélhetően fogom is még) többször.
Sok hasonlat van a kontrollált, tervezett, de belül mégis működő improvizáció-szerkezetekben, az egymásra való rezonálásban. Szeretem az intelligensen spontán aleatóriát, valaki elveti a kockát, és valaki felemeli.
Kiváló ötlet és időzítés volt tehát a metaforikusra sikerült/avagy tervezett jazz-hétvége március idusára a Posticumba. Belső (zenészek) és külső (közönség) emberi rezonanciák tekintetében is nagyszerű volt. Ezzel nagyjából már el is mondtam mindent, de azért még néhány zenei részletet pszeudo-dokumentálás végett…
A kolozsvári Copaciu kvartettben a leginkább az tetszett, hogy a konzervatóriumból szinte még alig kikerült fiatalok milyen tisztelettudóan illúzióteljesek tudnak maradni a hagyományokhoz, azzal együtt, hogy frissek, humorosak, és saját ötleteiket az elődök iránti zenei alázatba bele tudják helyezni. Sok mindenkinek ajánlanám a mostani generációkból ezt a tisztelettudást és ezt a dokumentáltságot.
Cristi Copaciu kvartett tehát: őket tavaly júliusban hallottam legutóbb itt, akkor más felállásban, most ugye épp a névadó nem volt jelen, de ugyanazt a kicsit funkos fúziós vonalat hozták, amiben benne van azért a klasszikus mainstream tartás is, kortárs fiatalos szellemes érzésvilággal, emellett nagyon kellemes meglepetés, hogy még ebben a nagyon fiatal generációban hogyan bukkan fel például egy quickstep-nosztalgia vagy miként tölt tartalmakat a szvignkultúra tisztelete. Továbbá akik ilyen művelten szeretik és tolmácsolják Herbie Hancock, Charlie Parker, Pat Metheny stb. számait, le a kalappal a nagyok előtti őszinte odahajolásuk előtt.
Második koncert ugyanazon este.
A budapesti Symbiosis 5 valóban szimbiózisban működik/működnek, öten. Mondanám, hogy hihetetlen, de tudom, hihető és valós, sőt, velős, ismerem a magyarországi jazz-kultúra, és jazz-oktatás egy töredékét: pazar, csak sajnálom, hogy kiváló alapozók, pl. Bartók (vagy Kodály) már nem hallhatják. Bár szerintem Bartók igen… valahonnan mélyről, a Mikrokozmosz-magokból kiindulva, ahogyan a Symbiosis 5 is tette, szerintem, ha akarva, ha akaratlanul, de ott volt valami. Nekem elsőre a hangszínpárhuzamok varázsosan érzékeny összeillesztése tűnt fel, valamint a rendkívül intelligens zenei humor, kubista kikacsintások, a nagy amerikai elődökre vonatkozó áthallások, reflektálások, ettől függetlenül egy saját, kifinomult, érett, magabiztos, és mint mondottam volt, nagyon szellemes zenei intellektuális és érzékeny közös nyelvezet. Szóval tényleg szimbiózis a javából. Itt már csak egy magamfajta szamár tépheti a száját, hogy miket hallott, amiket ezek a profi fiatal srácok játszottak, úgyhogy nem ragozom. Viszont köszönöm nekik, hogy utóbb a teljes setlist-et átadták.:
Kezdet (Majsai Roland)
Picasso (Drippey Máté)
I Was Just Wondering (Kapocsi-Szabó Levente)
Contentment (Drippey Máté)
Step One (Kapocsi-Szabó Levente)
Dobozba Zárva (Majsai Roland)
Last Chance (Kapocsi-Szabó Levente)
Köztelek Blues (Majsai Roland) (ez utóbbi számmal kapcsolatos emlékem – Köztelek utca – és a közlésért való köszönetem, hogy egykor nem itt volt a budapesti jazz-tanszék – sajnos rég jártam arra, de akkor még az V. kerületben volt, ma a Ferencvárosba került, legalább ezt is megtudtam).
Hungarian
English