Tavaszi fesztivál volt a nagyváradi filharmóniában

– alább, ebből két koncertről –

Tóth Gábor írása

A két héten át tartó koncertsorozat (idén, ha jól számoltam 5 db. koncert), azaz a Tavaszi Fesztivál immár hagyomány itt Nagyváradon, majd alább a részletekről is. A kamara- és kamarazenei koncerteket kihagytam idén, de voltam, a két csütörtökin, és utólagos, hálás köszönetem egy nagyon kedves kollégának, aki meghívóval szolgált számomra, mert hát manapság „jövevények” (mint mondjuk M. V.) nem járhatnak csak úgy ki-be ott az egykor áldozatosan a művészetért végiggürizett váradi közelmúltból, a csillogó, jól keretezett és szervezett látszat-jelenbe a mai elit-protokoll nagyváradi filharmóniába.

A két egymást követő (március 20. és 27.) csütörtöki koncertről szól majd tehát az alábbi dupla beszámolóm. Mint mondottam már egy korábbi írásomban, Jókai-év van, s ha rövid is a póráz, de hosszú lesz a próza. Akinek van türelme, olvassa. Köszönettel.

1.

Március 20-án Tiberiu Soare vezényletével és Nagy Kálmán szólójával Vivaldi–Piazzolla – 4+4, azaz 8 évszak

2.

Március 27-én Liviu Prunaru hegedűszólójával és Ciprian Marinescu vezényletével Bruch g-moll hegedűverseny, majd a második részben Beethoven V. szimfónia.

Japánról tudjuk, ott nemigen van szabadnap. Dolgoznak… De, amikor elkezdődik délről északra tartva a cseresznyevirágzás – ez a náluk nemzeti szintű, s egyben komoly spirituális értékű szimbolikus ünnep – voltaképp olyankor tudja kivenni csak otthoni szabadságát itthonra Ciprian Marinescu is, a már 27 éve Oszakában letelepedett bukaresti származású hegedűművész, s aki tulajdonképpen a nagyváradi filharmónia ekkortájt, azaz minden márciusban, 2011 óta megrendezésre kerülő Tavaszi Fesztiváljának ötletadója, impresszáriója, társszervezője, 2012 óta pedig karmesterként is fellépője.

Sokat dolgoztunk együtt, ezen is, egykor, mindig örülök, ha újra látom itt. és ismét találkozunk. Japán tanítványai avagy oszakai diákjai mellett hívja, hozza Ciprian szerencsére régi itthon maradt, vagy hát azóta itthonról elszármazott kollégáit és barátait is, idén például olyan kaliberű művészek léptek fel a fesztiválon, mint Liviu Prunaru, az amszterdami Concertgebouw koncertmestere (mint megtudtam már nem tartja ezt a funkcióját, de 2006-tól az volt). Továbbá, Tiberiu Soare karmester, a bukaresti opera dirigense. Mindenkori szerénységük és barátságuk ellenére, nem „kis” arcok ezek a fiúk. Prunaru a világ top 5 zenekarának koncertmestere volt pár évtizedig ugyebár, Tibi karmesterként pedig olyasmiket tett le az asztalra prométheuszi tűzátadásokkal, amit kevesen vállalnak, pl. történetesen Enescu Oedip-jét is. Szóval ismétlem, olyan fiúkról beszélünk, akik az életüket tették oda lángolni a zenéért. A jelenleg gyenge lángon pislákoló váradi filharmónia-vezetés hálás lehet, hogy megtisztelték…

Liviu Prunaruval és a régebbi kollégákkal épp beszéltük, hogy a hegedűművész-barát 16 éve nem lépett már fel Váradon, úgyhogy nagy öröm volt újra itt látni, hallani, találkozni. Tibi Soare szerencsére visszatérő vendég itt, pedig nincsen közel a román főváros a „nyugati” Várad-perifériához sem, igaz, egy időszakban (2009-2014 között) ő sem ért rá távoli elfoglaltságai miatt (a karmesterség mellett család, tanítás stb.) Bukarestből Váradra jönni vezényelni – őt, ha jól tévedek 2007-ben hívtuk először Váradra vezényelni.

Képzavarokat elkerülvén, próbálok kronológiai sorrendben a fesztivál két csütörtöki ún. nagykoncertjére reflektálni.

1.

március 20:

Nagy Kálmán – hegedűs szólista

Tiberiu Soare – karmester

(a felsorolási sorrend fordítottsága alább majd kiderül)

A Vivaldi–Piazzolla kombinációt ötletként én először élőben a váradi filharmóniában Kosztándi Istvánnal, a szegedi szimfonikusok koncertmesterével hallottam itt 2010-ben. Vivaldin 4, Piazzollán még 4, de még Pizzán is sok 8 évszak egy szuszra (maximum 5 van ilyenből azt hiszem, cinque stagioni), de még filmben is sok (az 1987-es magyar filmsorozat is nyolc külön részre volt bontva). De a szabad asszociációt félretéve, ez a Vivaldi–Piazzolla közös verzió azóta is természetesen ment már máskor is itt Váradon, ez közönség-légypapír, nyilván tartalmi értelemben.

Most Nagy Kálmán, a marosvásárhelyi származású nagyváradi koncertmester játszotta a szólót. Úgy rémlik, 2012-ben Kálmi már előadta a „csak” Piazzolla-évszakokat itt Váradon, akkor még vendégművészként, Bodurian Aram (Székelyföldi Filharmónia direktora) vezényletével.

Adatokat félretéve… Nyolc évszak nem semmi tehát egyhuzamban. Kálmán más bokros koncertmesteri és egyéb teendői dacára is bevállalta, hogy megmutatja magát ismét másként is, ilyen hosszú és széles szólista szerepkörben – korrekten helyt állt: tartásban, technikailag, művészileg egyaránt. S ami még szimpatikus volt, hogy a látszólag „csak” vonóskíséretet (a filharmónia-büdzséből kifolyólag elektronikára kényszerült csembalistának külön dicséret), szóval a vonósokat Tiberiu Soare karmester rendkívül jól összekovácsolta, hangszínekben, frappáns artikulációkban – pedig ugye ezeket a darabokat hagyományosan inkább karmester nélkül szokták előadni, de most milyen jót tett a külső tapasztalt fül és kar az összképnek, jobban mondva az összhangnak. Tibi Soareról mindig kedvelem elmondani, hogy eredetileg tubás volt, csak tovább tanult párhuzamosan, és karmester lett, és nem akármilyen. Lám, a zenekar leghátsó bal sarkából milyen kiváló összekovácsolójává lehet válni egy teljes szimfonikus együttes újraépítésének.

Nem szeretek általánosítani, de ez az utóbbi években egyre újabb, jól toborzott filharmónia-közönség Váradon igazán kifinomultan művelt és olvasott lehet, hiszen minden egyes tételt külön-külön is megtapsolt, most is, annak ellenére, hogy a műsorlapon szépen fel volt részletesen sorolva mi micsoda után és hogyan következik és hány részből áll… Amúgy telt ház volt, tehát láthatóan (és hát akkor hallhatóan is) van közönségszervezés, ez jó, tényleg csak a csillárokon nem volt publikum. S ha már zenén kívüli dolgokról is esik szó, szép és tartalmas (ráadásul információközvetítő is) volt a dinamikus, évszakonként színben és tematikában illően változó dizájnja a színpad fölé kivetített ún. banner-nek, megkérdeztem a filharmónia hivatalos fotósát, és hát kiderült, ő maga volt az alkotó, akit mondjuk én Sergiu Gabrielként ismertem eddig, de ő végső soron Sergiu Suci-ot mondott hivatalosan, szóval gratulálok, az ő ízléses tervezése volt az információs-művészi fejléc.

A sorrendre még visszatérve, a Gidon Kremer által népszerűsített változat szólt természetesen, az interkalált zenei és természeti páros körforgással, bár mint tudjuk a déli féltekén Buenos Aires-ben épp fordítva történnek az évszakok, mint „mifelénk” Velencében, nosztalgia is ez egyben, mert hát már eltűnőben vannak az évszakok…

Amit kevésbé szokás szóvá tenni, Leonyid Deszjatnyikov hangszerelte és komponálta „kissé” át, improvizációkkal ezt az egészet, így, azokkal a szellemes idézetekkel együtt, amikor Vivaldi olykor belecseng Piazzolla végkifejleteibe. Tavasztól tavaszig tartott így a műsor. Ja, majd elfeledtem, Gidon Kremer egyébként valamikor, fiatalon még fellépett egyszer itt Váradon a filharmóniában, de sajnos évszámra itt én nem emlékszem és az azóta elhunyt Sándor Dénes akkori művészeti szervezőt, régi tanáromat, Kremer meghívó iniciátorát sem tudom ma már megkérdezni róla…

2.

Prunaruval kapcsolatban lehet szűkszavúbb leszek, mert Liviu egyszerűen lehengerlően szerény és precíz és fényes és hihetetlenül alázatos – Bruchban is, és egyáltalán hegedűsöknél bárhol, pl. ilyen tiszta E-húron való intonációt sosem hallottam itt az elmúlt 20 évben. Prunaru, egy őszinte szöveges bevezetője után egyből ráadással, tehát nem „bis”-szel hanem „for”-ral kezdte, merthogy évfordulók voltak ugyebár… 50 éves pályafutása, 35 éve ment el az országból, illetve ami csak négyszemközt hangzott majd el utóbb, épp 16 éve nem hívták már meg Nagyváradra. Szóval Vasile Filip Román szvitje hangzott el még Bruch előtt Prunarutól. Ja, bocsánat, ráadás: Paganini 13. caprice, titkosan illeszkedett Bruch-hoz… Aztán, hát Bach 2. szonáta, Andante, ilyen „szólamokra” szoktak letérdelni mise közben… Kozmikusan letaglózó és felemelő, főleg, ahogy hallhattuk a „pillanatot”.

Igen, és hát a két elő- és ráadás között, mégis egy hegedűverseny is. Van az a mondás, amikor kénytelen az ember építészetre táncolni, szavakban zenélni, szóval Bruch minden sötétje és fénye ott volt, ahol és amikor kellett, az a romantikus konzervativizmus, lágyság és mélység fénylik egyszerre, repül a líra és dráma felváltott szárnyain. Éteri. Micsoda szürkétől ezüstig árnyalt fénypalettát adott át Prunaru. Szinte el is feledkeztem a zenekarról közben, ahogyan Ciprian Marinescuról is, aki vezényelt…

Vastaps. Szünet.

Liviu és Ciprian még sosem játszottak együtt itt Váradon, köszönetem nekik az infóért a szünetben, de azért is, hogy elmondták, épp 30 évvel ezelőtt koncerteztek közösen Japánban.

Folytatván a közös sorsot, Ciprian bevállalt a második részben egy sors-szimfóniát, a Beethoven Ötödiket. Erről jut eszembe, rég, lehet több lett volna a közönség egy Beethoven Ötödikre a nagyváradi filharmóniában. mint most, kicsivel haladtuk meg a fél házat, ilyen csodás műsorra, szomorú. De legalább tapsolta a publikum a tételeket. Külön-külön is. Az új váradi hagyomány…

Ciprian igyekezett kiemelni a beethoveni tipológia kontrasztjait, az I. tétel kegyetlen és gyors volt, akár a sors, friss volt azután a második – a vonósok hamisságairól már inkább semmit, mert a színarányuk jobban be volt állítva most, mint a fúvósoké. Az átmenet a kapcsolt finálé előtt kicsit szakadozott volt, viszont maga a finálé penge lett, lelkesítő, még ha a hegedűk felett el is úsztak a fák… Szeretem, hogy Ciprian szereti és hozza Beethovent (tavaly azt hiszem a Hetediket vezényelte) – a filharmónia mostani műsorpolitikájával ellentétben mégis hallhatunk régi jó felvilágosult bécsi dolgokat újonnan, frissen.