Kategória: Zenekritika

Tóth Gábor írása

Szimfonikus hangverseny a nagyváradi filharmóniában

Időpont volt: 2024. november 28., 19 óra

Helyszín: Enescu–Bartók terem

Műsor:

Schubert: Az ördög kéjlaka – nyitány

Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára

Beethoven: II. szimfónia

Nézők: látszatra jó szórásban, de alig több mint fél ház

A szimfonikus zenekart vezényelte: Andrej Vesel – aki idén január óta kinevezett állandó karmestere a Nagyváradi Állami Filharmóniának (zágrábi 33 éves fiatalember, aki Bécsben végezte karmesteri tanulmányait). Ez volt a második koncertje állandó karmesterként az aktuális évadban, rögtön a soron következő héten a harmadik is meglesz. Egyébként azzal együtt már az ötödik lesz itt Váradon, tavaly ősszel vendégként kettőt dirigált két egymást követő napon. Ahhoz az 1 naphoz képest a mostani egymást követő 7 nap súlyozott repertoárja „laza” feladat… Andrej nem spórol tehát az energiákkal.

Rendhagyóan kezdem az új horvátországi karmester, Andrej Vesel legutóbbi koncertjéről a beszámolót, amit szerencsére nem hamarkodtam el, mert közben sok víz lefolyt a Körösön és partjain is sok minden zajlott. Tehát nem a csütörtöki szokásos filharmónia-koncerttel magával, hanem egy kitérővel indulok.

A nagyváradi filharmónia művészegyütteseit a zeneintézményt fenntartó Bihar Megyei Tanács már rég afféle tulajdonának, ezzel együtt madzagon rángatható játékszerének is tekinti. Azaz csettintésre ugrani kell, minden művészietlen ötletre is, szolgálni kell. Ez a jelen (illetve a közelmúlt) kiválóan működik itt, aki főt hajt az marad, aki ellentmond az repül. Ez engem egy régi rendszerre emlékeztet, emiatt a közelmúltban úgy döntöttem nem írok többet a filharmóniáról. A zeneintézmény ennek örülhetett bizonyára, azonban a művészek egy része úgy tűnik nem, mert igénylik az odafigyelést és a visszajelzéseket. Ezért időről időre kapok mégis meghívókat koncertekre. Most is így esett, nem utasítottam vissza tehát a meghívást, nem illett, mert olyantól jött, aki egyben zenei tartásban szimpatikus. Úgyis megkaptam már más szakértőktől, hogy csak a barátaimról írok szépen…

Egy adott földrajzi területen a békés együttélés feltétele a kölcsönös tisztelet, legalábbis azt hiszem ez lenne az ideális. Itt Nagyváradon (is) december 1-jén mindig nagy a nemzeti hazai hangoskodás és mellveregetés, ez különösebben nem is zavar, amennyiben kimaradhatok belőle, és elengedhetem a fülem mellett. Más az viszont, ami a hétköznapok előző évtizedeire és kortárs napjaira rányomta/rányomja itt ennek a nemzeti ünnepnek előzményeiként a bélyegét… Nyilván nem mindegy milyen hangnemben és hangerővel véd meg valaki valamit, ami csak úgy az ölébe pottyant – kb. 103 ezer elhazudott négyzetkilométerről van mégiscsak szó. A mai filharmónia stratégiája szintén kiválóan illeszkedik ehhez a mellveregetős részlethez.

Két hét alatt (mindkettő Andrej Vesel vezényletével) bevállalt a váradi zeneintézmény két igen nehéz műsorú (Bartók, Prokofjev, Sztravinszkij, Richard Strauss stb.) nagykoncert között is valamit, megyei parancsra meghajolva, ennek most főként a rezesek voltak „áldozatai”. December 1-jére a rézfúvósok egy része és az énekkar kirendeltetett a hideg téli taps-placcra, mint megyei bérintézmény, hazafiságot intonálni. Bár sokat foglalkoztam zeneileg a világ himnuszaival, baráti érdeklődésből, nekem zsigerből mégis régi augusztus huszonharmadikák jutottak most eszembe, amikor a hazaszeretetet kötelező volt ünnepelni, pionír-haptákban, meg felvonulva, csak akkor még nem a polgármester fotózkodott a gyerekekkel, hanem pl. a főpárttitkár-nagyvezér.

Mondom, hogy amit el tudok ereszteni a fülem mellett, az nem zavar, és nem is írtam volna semmi efféle rágógumira nyújtott bevezetőt, csak tettem volna a dolgom, ha épp nem látom meg, hogy a filharmónia a december 5-i soros, „semleges”, szimfonikus koncertjére kinnfelejtette a zászlót a közösségi oldalán, mégpedig a piros-sárga-kék kokárdát kitűzött/-zetett(?) Andrej Veselt (aki a csapatot a hideg váradi placcon is vezényelte december 1-jén). Horvátországi karmester román nemzetiszínű fotójával reklámozzák tehát Prokofjev, Richard Strauss és Sztravinszkij zenéjét. Megkérdezhetnénk mindhármukat a hazaszeretetről… Prokofjev szovjet reményvisszatérő, Sztravinszkij az örök emigráns, Richard Strauss, az ő honi politikai nézeteiről meg inkább semmit. Szóval legyen majd inkább csak a zenéjük és alkotói zsenijük e héten.

Konklúzió a rágógumiba lépés kapcsán: szezon és fazon keverése. Tehát már egy horvát karmestert Bécsből is bele kell rángatni hazug román díszpolitikába. Számomra ez az üzenete annak a filharmóniás facebook-fotónak, semmi más, főleg művészeti tartalma nincsen, sikerült most már egy Bécsben tanult horvát művészt is kitűzni a zeneintézmény pannójára, mint egy értékes ritka pillangót egy rovargyűjteménybe. De talán így sikerült kiváltani az eddig évente beiktatott december 1-jei „ajánlott” nagykoncerteket egy epizodikusan lazább szabadtéri nemzeti mozzanatra.

Vissza a november 28-i hangversenyhez.

Szerencsére az Andrej Vesel által vezényelt koncertnek volt bőven művészeti tartalma, tartása, mit volt, örülhet a filharmónia, hogy egy ilyen őszinte és lelkes srácot megfogott magának állandó karmesternek. Van munkamorálja, van féktelen és végtelen kitartása, van jóindulata, mosolya és konstruktív zenekarépítő pedagógiája a fiatalembernek, és mivel új nagy játékszert kapott, azaz magát a váradi szimfonikus zenekart, Andrej nem aprózza el a műsortervezést sem. Nagyokat is akar lépni, dolgosan, ugyanakkor a 20. századi szerzők mellett bécsi klasszikusokkal is szépen keretez.

A zenekar ezt a temperamentumot hallhatóan nagyon igyekszik felvenni, ez dicséretes, kivéve, hogy most pl. a koncert második felére, a Beethoven II. szimfónia első tétele után egyszerűen érződött a rutin hiánya, azaz, hogy kifulladtak.

Olybá tűnik, hogy Schubert (akinek sok elfeledett operája van), a fent már említett nyitánya (Des Teufels Lustschloss) sosem hangzott el itt Nagyváradon. Most mindenesetre igen. Igazán energiákat közvetítően.

Bartóktól következett a „Zene” – muzsikus-szlengben csak így hívják ezt a darabot, ahogy Bartók sem nevezte a harmincas években pl. „szimfóniának”, pedig az is lehetne… – ezt szintén váradi premiernek könyveltük el, konzultáltam Thurzó Zoltánnal is, a váradi Thurzó-archívum örökösével és gondozójával (aki egyébként rendszerint állít ki a gyűjteményből értékes dokumentumokat a filharmónia előcsarnokában hangversenyek közben), szóval ő az, aki kérdésemre azonnal visszaböngészte a váradi koncertek rendelkezésére álló teljes listáját, és nem találta nyomát, hogy itt elhangzott volna a Bartók–Zene – de bármilyen kiegészítést természetesen szívesen veszek (gondolom veszünk), ha valaki úgy emlékszik, hogy a darab keletkezése óta, azaz 1936 óta mégis.

Sajnálom, hogy a filharmóniás-programfüzetben sem a hárfás, sem a cselesztás (digitális hangszer volt most amúgy), sem pedig a zongorista társ-főszereplők nem voltak nevesítve, ütősök pláne. Így én sem fogom őket nevesíteni, annak ellenére, hogy tisztelem munkájukat. Ugyanúgy ahogyan a vonósokét is, mármint a partitúra szerintit.

Nagyon sok verejtékes tennivalója volt ebben a Bartókban a csapatnak, főleg Andrejt beleértve. Vissza is kellett vegyen a karmester a látható tervei-intenciói egy részéből, annak érdekében, hogy legalább tisztességesen megszólaljanak a helyükön lehetőleg mindenütt a hangok a zenekarban. A tempók nyúltak meg tehát olykor a csapatösszhang és hangbiztonság érdekében és ennek eredményeképp a mű dramaturgiája is csorbult – ilyen a közös tapasztalás. A közös értésről pedig annyit: az jutott eszembe, amikor az elemi iskolás első osztályban a kisdiákok már kiolvassák tagoltan, egymásutánban a betűket, csak még nem értik meg felolvasás közben a leírt jelzések mögötti szavakat és a mondatok tartalmát, meg hát aztán ott az összefüggni kiáltó történetláncolat is. Bartókhoz ennél több kell, és akkor megint Szilágyi Domokossal jövök Bartókról, tudom, sokadszor: „Aki alkot, visszafele nem tud lépni – s ha már kinőtt minden ruhát, meztelenül borzong a végtelen partján, míg fölzárkózik mögé a világ.”

Bécsi muzsikát (is) nagyon jól ért Andrej Vesel. Teljesen más, friss volt Beethoven II. szimfóniájának a mostani hangzása, mint amit valaha itt Váradon élőben hallottam ebből a műből. Még Mozart „Nagy g-mollját” és Haydnt is belehallottam zenekari tradíció tekintetében. Penge volt. Tiszta. Az eleje… Egészen addig, amíg nem kezdtem el érezni, hogy az első tétel végeztével a zenekar egyszerűen kimerült, elfáradt. Hiába a jó tempók és dinamikai átgondolások, az intonáció tartalmán érződött az elfáradó visszaesés. Ezért jó, ha szerződéses zenekari tagcsereberék és állandó fiatalítás mellett egy szimfonikus csapatnak megmaradnak részben a rutinos öreg rókái is, valamint további tapasztalt középső korosztálybeli húzóerői.

Nagyon szimpatikus, hogy Andrej konferált is a váradi premiernek számító darabokkal kapcsolatban, érdekességeket, közönségnevelési szándékkal, ugyanakkor a (zene)művészet lényegéről morális-esztétikai életigenlésről szólóakat is – angolul, tehát, a publikumnak. Példának okáért, amit magam is le akartam írni előzőleg, de hát így már amúgy is Andrejtól való átvételnek számít…, hogy Beethoven épp az életről lemondó ún. heiligenstadti végrendelete idején írta ezt az életörömet sugárzó II. szimfóniáját, holott akkor tudta meg, harmincas évei elején (32, milyen érdekes korosztálybeli egybeesés, hogy épp kb. annyi idős volt, mint a most fellépő karmester, 33), szóval akkor tudta meg Beethoven, hogy menthetetlenül meg fog süketülni.

A váradi zenekari színpadi elrendezésről már nem szólok különösebben, Vesel követte a tradíciót, a legutóbbi koncertjével kapcsolatosat, már írtam, hogy kétoldalt az I-II. hegedűk és középen a mélyvonók. Kis visszakanyarodás az ülésrenddel kapcsolatban, ahol Bartók aztán, a Zenében, barokkon túlmenően non-konformista: szimpatikus volt még, amikor a horvát karmester a Bartók-darab végén külön-külön is felállította a divisi-csoportokat.

Konklúzió még, hogy mivel a nagyváradi filharmónia Enescu–Bartók termében mindkét névadó szerzőt igen ritkán halljuk (a sors iróniája, hogy Enescut még ritkábban, mint Bartókot), gáláns volt a dirigens részéről ez a Bartók-repertoárválasztós gesztus, főleg így a román nemzeti ünnep küszöbén (tudjuk, mit tett Bartók a román népzenéért, is) S az is ahogyan egy horvátországi, Bécsben tanult fiatalember elmagyarázza angolul az univerzális Bartók Zenéjét a helyi, váradi, nagyrészt román közönségnek… És akkor a legvégére, még egy bartóki kötődés, Béccsel, az a bizonyos „talán” Alban Bergtől kölcsönzött fúga-főtéma, ami átjárja a teljes Zené-t.

– Nagyváradon is koncertezett a Liszt Ferenc Kamarazenekar (LFKZ) –

Tóth Gábor írása

Időpont volt: 2024. november 6., 19 óra

Helyszín: Nagyvárad, római katolikus székesegyház

Műsor:

Liszt 2. magyar rapszódia – Wolf Péter vonósletétje

J. Haydn C-dúr csellóverseny

Popper Magyar rapszódia

Weiner 1. divertimento, op. 20 (egy tétel kivételével)

Mindig próbálom említeni, hogy a zene (nagy) utazás, szimbolikusan, de jelen esetben konkrétan is, hiszen nemcsak annak volt az, aki hallgatta itt Váradon, hanem a LFKZ-nak, mert partiumi–erdélyi turnéjuk nov. 3–6. közötti negyedik, napi koncertezési tempójú, egyben utolsó állomása volt Nagyvárad – Szatmárnémeti, Nagybánya, Kolozsvár után. Azok számára mondom e turnéhoz kapcsolódóan is, akik esetleg nem tudják, mi a magyar vonatkozású álláspontja jelenleg egyes erdélyi filharmóniáknak: Szatmáron maga a filharmónia látta vendégül a LFKZ-t, Váradon pedig a római katolikus székesegyház, és Kolozsváron hasonlóképp a Szent Mihály-templom. Templomi koncerteket ad(hat)tak „egyes” és „kettes” helyeken, tehát nem filharmóniák termeiben. Szervezésileg (Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa) ingyenes volt mindezekre az eseményekre a belépés.

Szokás az átutazós megállás Nagyváradon, oda-vissza tranzit város vagyunk, félúton hazamenet vagy hazajövet, Budapest és a belsőbb Erdély között. De tisztelet a LFKZ-nak, hogy megálltak ők is itt, mit megálltak, lélegzetmegállítóak voltak. Igen, még egy argumentum, jó tudni, hogy van élet szomszédos bolygókon, sőt, a hallottak alapján milyen élet!… Zenei.

A nem is oly régi múltban mindig örültem, amikor vendégzenekarok jöttek Nagyváradra (volt itt régebb Arad, Szeged, Debrecen, Kassa, Bp. Nemzeti Filharmonikusok, Kolozsvári Magyar Opera), sajnos az utóbbi években nem tapasztaltam ebből a kínálatból túl sokat, pedig a váradi közönség többsége megérdemelné, hiszen nem mindenki jut el bokros napi teendői és pénztárcája miatt szomszédos planétákra a váradin kívül eleven zenét kóstolni, csak úgy, amikor éppen kedve tartaná. Szerencsére még van azért alternatívánk pl. kamarazene tekintetében.

Nekem sincsen lehetőségem mostanság utazni fizikailag-anyagilag más városok zenei életét felmérni helyben, marad tehát az itt, a Pece-parti párizsi periférián a média/internet: a rádióban sokszor hallgattam/hallgatom a LFKZ régebbi és újabb felvételeit is. (a régebbiekre utalva, Rolla János tavaly ment el – RIP – de micsoda utánpótlás van!) Friss levegőt hozott bő százalékban rugalmasan csapat-fiatalítva a LFKZ Váradra is, most ránézésre úgy 20-an (remélem jól számoltam nagyjából az apparátust).

Magyarország zenei nagyhatalom (egy alkalommal ezt a megjegyzésemet valamiféle sötét félelemből „ollóval” vágta ki a szolgálatos szerkesztő az egyik váradi napilapi írásomból), de hát ezt kb. Bartók és Kodály óta nyilvánvalóan úgyis tudjuk, s ez nemcsak amolyan falszöveg, ez tény. Sokat hívtam filharmóniás művészeti szervezői koromban magyarországi vendégművészeket, zenekariakat és szólistákat egyaránt ide Váradra, nem vita tárgya, kiváló az iskola és a tradíció, pedig csak egyetlen lépéssel van földrajzilag odébb… A LFKZ is úgy működik, akár egy olajozottan, mérnökien bejáratott, pillanattöredékre összehangolt gépezet, persze csakis a szó nemes, művészeti értelmében mondom a gépezetet, félreértés ne essék, s ez csak a látszat, hogy „megnyomod a gombot”, és azonnal CD-minőség születik a füled hallatára, e mögött nyilvánvalóan ott van az, amiről az imént szóltam, a hagyomány, a tisztelet, s a hivatástudat egyéni és csapat-munkamorálja, gerinc, jól megalapozott iskola.

Első benyomásom, amit a koncertmesternek – Tfirst Péter – is említettem utólag, bár lehet tolakodó voltam, hogy odaléptem hozzá, szóval, hogy akusztikailag pillanatok alatt alkalmazkodtak egy olyan kvázi első látásra-hallásra tapasztalt térre, ami a zeneileg mindig tágas-kényes váradi bazilikabelsőt jelenti. Kevesebb mint 1-2 perc volt az a koncert elején, amit ráhangolódásnak hallottam, mármint, az az időintervallum, ami alatt átlátták-hallották az adott helyzetet, és precíz lett téridőben minden további intonáció és annak lecsengés-hagyása is. Félreértések elkerülése végett, konkrétan az történt, hogy idegen pályán jobban játszott vendégcsapat, mint itthon eddig a hazaiak, én meg csak nem tudtam, hogy így is lehet, itt…

Ezt pl. a helyi, nagyváradi filharmónia zenekarának évtizedek óta nem sikerült megvalósítania ilyen tiszta módon itt a helyi székesegyházban. Persze ezt is csak zárójelben mondom… mert én egyelőre holnap is itthon lakok majd.

Vissza a vendégekhez.

A LFKZ érzi, érti tehát a teret és a térerőt, az időt és a téridőt. Nem kis dolog akusztikát egy lélegzetre felmérni ilyen professzionalizmusban, lazán, mintha mindig itt játszottak volna. Váradi helyieknek is szívesen ajánlanám a tapasztalatcserét, ha lenne rá fül. Tudom, hogy koncert közben nem illik ide-oda mászkálni, de kíváncsiságból szokás szerint megtettem, és a székesegyház minden bejárt pontján ugyanazt a kompakt hangzást tapasztaltam. Lehet, hogy nem tempók kérdése ez, hanem szakmai hozzáállásé. Bár a koncertmester utólag szerényen azt mondta, bizonyára a kamarazenekari létszám miatt volt ez a szinkron lehetséges.

Liszt 2. magyar rapszódiáját bevallom, még nem hallottam Wolf Péter vonóshangszerelésében, s miközben az ember azt gondolná elsőre, hogy áh, agyoncsépelt már ez a mű, nagyon szellemes letét volt, kiváló indító választás. Pengén értek oda mindenhova egyszerre a vonók, a csapatösszhang mindenhol csillogott, virtuóz finomságokat ismer és tud a LFKZ. Nem létszám kérdése ez, hanem összhangé.

Hornyák Balázs a LFKZ művészeti menedzsere ismertette-konferálta egyébként a programot szóban is, mivel alkalomra nyomtatott programlap nem volt (legalábbis én nem láttam) – ezt a verbális kommunikációs hagyományt a publikummal már több magyarországi zenei együttesnél tapasztaltam, valamiért ott így szokás ezt, közvetlenebbnek vélik talán.

Váradiak előtt Várdai – nevekkel nem illendő játszani, tudom, de hát ritka az ilyen egybeesés, ő következett tehát. Első hallásra is úgy mondanám: Haydn hazatalált. Ahogyan Várdai István játszik, átad és ért Haydnt (is) – semmi kétségem nem fér hozzá, hogy lelki és szellemi rokonai egymásnak, talán Haydn egykor Váradon zenekart alapító öccse, Michael is örült volna, ha ezt most hallja. Várdai István gordonkaművész, sokoldalú zenei hivatása közben a LFKZ művészeti vezetője is, szintúgy csak a rádióból hallottam eddig játékát, itteni, külföldi bolygón honosként, de mivel a kadenciákat nem ismertem fel, kérdésemre utólag nagyon kedvesen elmondta, hogy saját szerzeményei voltak, így tehát mindez premier is volt most Váradon.

A hirtelen jött lelkesedést a váradi közönség mindig tételközi tapsokba önti, ez nálunk már régi-új, zenét törő hagyomány a tájon… Mindenesetre az első tétel utáni taps-intermezzót követően a második tétel szólójának kamarazenei indítása a kíséretből úgy bontakozott ki, hogy végtelenben közelítő aszimptoták nyugodtan elszégyellhetik magukat, hogy sosem találkoznak a melléjük leírt függvénnyel, itt viszont találkozás volt, olvadt a vaj a pirítósra. Partiumi mezeiegérként én élőben Perényitől, majd később még Fenyőtől hallottam itt Váradon utoljára hasonló átszellemültséget és technikát egyben.

Popper Dávid nekem kedves emlékem, egyik székely csellista szobatársamat kísértem egy miniatűrjében, még a kolozsvári konzis években. Személyeskedést félretéve, nem szószátyárkodok tovább, a penge-kompakt virtuóz finálét emelném különösképpen ki a most hallott Popper-darabból.

Weiner Leóról, ha szabad mondani, épp az olyan magyar kamarazenekari gondolkodás alapatyja, mint amit a LFKZ immár hat évtizede utóbb hagyományosan képvisel. A Király utca és a Zeneakadémia közötti tradicionális itinert ritkán elhagyó Weiner mester hagyománytisztelően konzervatív humorát is kiválóan, szellemesen tolmácsolta most a LFKZ. Egy tétel kivételével, és sorrend tekintetében koncertfináléhoz átigazítva: Jó alapos csárdás, Marosszéki keringős, Csűrdöngölő, valamint Rókatánc.

Ráadásként, a nagyjából egy órát tartó program végén, intenzív váradi közönséglelkesedésre válaszul, bár a LFKZ részéről már kicsit érezhetően hazaindulós-türelmes tempóban, hallhattuk még a híres Bach Air-t is.

Tóth Gábor írása

Helyszín volt: Nagyvárad, római katolikus székesegyház

Időpont: 2024. október 31., 19 óra

Műsor:

Mozart – 29., A-dúr szimfónia, K. 201

Pergolesi – Salve Regina

Fauré – Rekviem

Közreadók:

Nagyváradi Állami Filharmónia – zenekar, énekkar (utóbbinál állandó karvezető hosszú idő óta továbbra sincs nevesítve)

Karmester – Alexey Mikhaylenko (az ő váradi történetével kapcsolatban az az érdekes, hogy ukrán dirigensként reklámozták itt legelőször, amikor 2022 júniusában a Szent László téren tartottak szecesszió-ünnepi koncertet a filharmóniával, közben saját honlapja szerint moszkvai születésű, ami persze nem zár ki semmit, transzliterációt nem alkalmaztam, mert tanulmányai, aktivitása nyomán nemzetközi, bécsi, így használja nevét ő maga is)

Veronica Anușca – szoprán (bukaresti opera)

George Proca – bariton (temesvári opera)

Kristófi János – orgona (váradi, finoman mondom, „fehérek közt egy európai”)

***

Száz éve halt meg Gabriel Fauré – decens emlékezés volt ez a koncert a filharmónia részéről, ugyanakkor majd valahol alább, hogy mennyire praktikus is mindenkor ez a műsorválasztás.

Személyes közügyek…

Már egy ideje elhatároztam, hogy elhatárolódok a nagyváradi filharmóniától, ami a közelmúltban minden áron szándékozott engem is elhatárolni intézményileg saját magától, s aminek egyébként közel nyolc évig voltam előzőleg művészeti titkára, szürke eminenciása, s aminek tevékenységét a sajtóban épp bő két évtizede figyeltem, jegyeztem, de persze ennél sokkalta régebben jártam már koncertjeikre, kamaszkorom óta, itt, az időközben exponenciálisan egyre több jövevénnyel benépesült szülővárosomban: Nagyváradon.

A néhány éve bebetonozott filharmónia-vezetés (próbálom így jellemezni, mert az alagútépítő kőműves-szakértő megyei tanácsnak van konkrétan „alá”-rendelve a zeneintézmény), szóval az újabb vezetés és persze néhány belső csatlósa, az utóbbi években mindenféle gyerekes eszközzel megpróbált távol tartani a filharmónia-koncertektől, nehogy már kiderüljön írásban is, ami amúgy is hallatszik, a felépített dübörgő turistazenei mérlegnyelv felé egyre inkább simulékonyan átbillenő látszat ellenére is.

A filharmónia, mint intézmény, nekem tehát szerencsémre már nem szívügyem, de művészeti tartalmilag sok rendes régi ottani kolléga még igen, több egykori közös vagy akár csak érintőlegesen megpróbált lelkes szélmalomharc nyomán. Látom sajnos, sőt hallottam is sokszor, hogy „munkába” járnak ezek a művészek. Nagy Kár, mert ez a filharmónia nem futószalagon futtatott mennyiségi hanggyár kellene hogy legyen, hanem megyénkben egyetlen névileg ilyesféleként, egy a lehető legmagasabb fokon értendő zeneművészetet elkötelezetten tolmácsoló kulturális-közösségi entitás. De hát változnak az évszakok. Változik a vezetés, változik a zenekar, változnak a meghívottak iránti preferenciák, változik/hígul a repertoár és így változik/cserélődik a publikum is. Csak a változás nem változik. Amíg turistaegyletek (Visit Oradea) és megyei főfanyűvő szakértők tanácsadóinak tanácsadói irányítják a zeneművészetet Nagyváradon, addig az azzá lesz, amivé szemünk, fülünk láttára-hallatára láthatóan válik is – már akit még érdekel mindez az apróság, a piedesztálra emelt tárgyi világ nagy fontosságain túl. Szerencsére akadnak oázisok. Fauré, jelenpillanatban, de sajnos ő is most inkább csak mint hatékonysági eszköz. Bár a szándék, hogy a római katolikus székesegyházba kerüljön ez a filharmónia-koncert, kétségtelenül értékelendő, a látszatpolitikán túl is.

Fauré viszont megmarad szintúgy szívügyemnek, mint az említett zenészbarátok, vagy mint a koncert estéjére csíkos szalaggal elbarikádozott Szent Rita, vagy Mozart, vagy akár épp a 26 évesen az élettől „elköszönt” Pergolesi és még sokan a többiek közül.

Szívügyem ugyanakkor, hogy látom a becsületesebb fiatal zenész kollégákat egy erőszakolt kompromisszumba kényszerítve, helyileg elrendelt talicskatologató játékstruktúrában, egy farok által csóvált kutyában, sokszor összevissza repertoárhajszolásban, tér- és utcazenére, esztrádra, gigashowműsorokra ugráltatva, aztán alkalomadtán egyenként el-eldobva, kicserélve, esetenként megfenyegetve ha nem alkalmazkodnak az új kitűnő rendszerhez. Ilyen az újkapitalista-neokommunizmus, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. A művészethez ez a magatartás nem illik, szervezetileg sem, csak hát nem mindenki érti, hogy egy filharmónia nem a borsi úti ipari parkhoz tartozik működés tekintetében.

„Estélyiben frakkban hölgyek urak zongoraszónál szebb zongorafödélen a lakk” írja Szilágyi Domokos (Bartók Amerikában) – nem árt idejében vigyázni az arányokkal, nem tudni mikor kopik le már az erőltetett festett máz a mostani világról, mikor omlik össze a tartalom nélküli szerkezet, mikor ér össze a külső szigor és a belső zsugor… Amúgy Mozart kiváló tükör ehhez, jó kezdés volt a koncerten a 29. szimfónia, s ez legalább az életről szólt, bár most nem mondott semmi extrát vele Mikhaylenko és a zenekar, viszont aránylag jól kezelték a kényes akusztikai körülményeket.

Részben önző leszek… Nekem a Fauré-rekviem 21 évvel ezelőtti ugyanitteni filharmóniás előadása nyomán jelent meg az első sajtós zenei írásom, nem mellesleg kolozsvári zeneakadémiás éveimben is kötelező olvasmány volt még ez a Rekviem nekünk. Ezért döntöttem mégis úgy, hogy erre a mostani filharmónia-koncertre is, azaz mégis ellátogatok, már csak az erkölcsileg és zeneileg még egyaránt élő kollégákért, és a halottak napja tiszteletére. Szerencsémre kaptam is koncertjegyet egy titokzatos ismerőstől (nem a Mozart-rekviem rejtélyes megrendelőjétől), aki még a nevét sem merte vállalni, nehogy bajba kerüljön emiatt, mármint miattam, hogy ő adta át nekem… Amúgy még meghívóval, meg nemzetközi sajtóigazolvánnyal sem volt egyszerű bejutnom, mert megszokásból az oldalsó „művészbejáróhoz” indultam, de kizárólag a főbejáraton lehetett bemenni a templomba. „Nem szabad, tilos”: lehetnének ezek az új szlogenjei a filharmóniának, illetve hát már azok is, szóval nem lehetett keveredni halandóknak a pórázon tartott művészekkel, akiknek 90 százalékát mellesleg évek, évtizedek óta ismerem… Néhányukat becsukott szemmel is, a hangszer-intonációjukról vagy énekhangjukról. De félre a sértettséggel és nagyképűsködéssel, meghagyom inkább azoknak, akiknek csak ez van jelenleg zene helyett irányítóeszközként a tarsolyukban. Lássuk inkább a műsorösszetételt tovább.

A Fauré-rekviemben filharmóniás szempontból az a jó még, hogy nem kell hozzá annyi póthangszeresnek meg pl. négy szólistának gázsit fizetni, mint mondjuk Mozartnál vagy Verdinél (utóbbinál pl. 8 trombita). Aránylag tehát jól lehet Fauréval spórolni zeneintézményi költségvetésben pl. halottak napjára – nem akarok tanácsnak tanácsokat adni, de Cherubinival még többet lehetett volna lefaragni betonra a megyei büdzséből.

Fauré líraisága, ízlésesen fojtott drámája viszont kárpótol mindenért, de ez a Rekviem, rövidsége okán nem alkot egy teljes koncertműsort, ezért a választás, vélhetően a karmester részéről, most egy bevezető Mozart-szimfóniára (a koraiak közül az egyik legjátszottabikra), majd Pergolesi egyik kevésbé játszottjára esett. Így megvolt a hármas szimbolika, a lenyűgöző koraérettségű komolysággal csengő rokokó életöröm Mozarttal, a mennyek királynője tekintete Pergolesi részéről, s végül Fauré, halottaink, a kettő között, mi és a mennyek közötti kapcsolatunk, személyes jótevő titkáraink, közvetítőink. Megkockáztatom, hogy tényleg Mikhaylenko ötlete lehetett mindez a program, mert a mostani filharmónia PR-ban sokat hangoztatott ún. csapatának utóbbi években tapasztalt csapongó műsorpolitika-gondolmányai és kommerszmeghajlásai alapján nem nézek ki belőlük ennyi retorikai-szimbolikai háttérlátást.

Lila fényekkel voltak amúgy megvilágítva a mennyezeti freskók, a lila szín részben ezen alkalomhoz is illő egyházi szimbolikája révén eltekintek attól, hogy az ismerten otthonos barokk bazilikabelső ilyen módú részleges, erőltetett uniformizálása, kissé a giccshatárt súrolta. Bár bevallom, nem tudom, hogy ez a lila a jelenleg működő filharmónia bűnbánata, avagy gyásza volt-e önreflexió tekintetében.

A vokál-szimfonikus hangzásról, illetve a szólisták választásáról nem nagyon van mit mondjak, mert nagyrészt tisztességes volt minden, a kényes akusztikai viszonyokat jól kezelte Mikhaylenko is.

Viszont, legfőképp az orgonával való együttműködést emelném ki, ugyebár van „pár tíz” méter és visszhangmásodperc a karzaton megszólaltatott orgona és az oltárhoz vezető lépcsőkön felálló nagy apparátus között a templomhajóban. Professzionálisan feltalálta magát e késés avagy anticipáció kiváló kezelése tekintetében Kristófi János orgonaművész, le a kalappal a tér- és időeltolódást felismerő rutinja előtt – utóbb tudtam meg Kristófitól, hogy a szinkron érdeme nem csak az övé, hanem azé a filharmóniás kórustagé is, aki a karmester mozdulatait közvetítette neki reális időben.

Fauré… hihetetlen, hogy milyen gálánsan lemondó fényű a halált illetően, nyilvánvaló, hogy ez a Rekviem akármennyire emberi, ilyen zeneileg fátyolosra stilizált kegyes halál nincs. Aki él, annak szenvedés átmenni a túloldalra, akármilyen kegyeslila a társított látvány-illúziókeltés. Ami tehát a közös bennünk, akik még élünk, ha esetleg csak kis é-vel is, az ez, azaz hogy egyszer mind elmegyünk, és mindannyiunknak vannak olyan közelijei, akik már elmentek, és fáj az is, még ha idővel zsibbad is az ilyen ólomfájdalom. Mindez a bizarr egybetartozás nem függ tehát semmilyen evilági hierarchiától – bár, mint tudjuk Tamási már ismeri a Rendes feltámadást, ahol ugye továbbra is marad majd az evilági formális ranglétra ígérete.

Ránézésre majdnem telt ház volt a székesegyházban ezen a koncerten, de megközelítőleg inkább úgy 70 százalékban foglalta el a padsorokat a közönség.

In paradisum, ez Fauré végső üzenete a Rekviemben. Hát eljött, legalábbis az érzése, epizodikusan, e koncert végére…

Tény, hogy voltak házigazda római katolikus és vendég görögkatolikus részről is váradi püspöki ünnepköri felszólalások a program közepébe ékelve – ezt majdhogynem elfelejtettem említeni, pedig hát az egyház látta vendégül a világi zenei apparátus műsorát, mely így még szakrálisabbá válhatott, időlegesen.

Tóth Gábor írása

Helyszín volt: Nagyvárad, Római Katolikus Püspöki Palota

Időpont: 2024. október 30., 19 óra.

Elhangzott:

Beethoven op. 59, no. 1-es Razumovszkij kvartett

Jean-Baptiste Barrière no. 4-es G-dúr szonáta két csellóra

Schubert D 810-es vonósnégyes – A halál és a lányka

(érdekes lehet még a kamara-összefüggések számolgatásában:

a beethovené 7. és a schuberté 14.)

Előadók:

Artur Kaganovskiy – I. hegedű

Gabriela Sebestyen – II. hegedű

Kaganovskiy Eszter – brácsa

Kállay Ágnes – cselló

Vitos Péter – cselló

Schubert bizarr ihletésű líra köré épített költői drámája itt nyilván halottak napjára rezonált, míg a műsor többi része talán sokkal inkább a maradék élőkre. Beethoven kvartettje például 5. szimfóniásan üzen főként, nagyon-nagyon a sorsra vetül, konkrétan a vergődés, kínlódás még mindig korszerű tükre, akárha a megfelelési igyekvésre gondolunk tücsök és fenntartója között, akkor is aktuális… Hiába múlt el kb. 218 év, semmi sem változott, csak max. a változás.

Nevekkel nem viccelünk, de itt az összekötő, illetve elválasztó sorompó Barrière (a cselló francia atyja) volt a két nagy kvartett között, illetve ezúttal rendhagyó módon egy pihenőszünet is be lett iktatva a koncerten, zenészeknek és közönségnek egyaránt praktikus, hiszen hosszú volt ez a program, előadás és befogadás szempontjából is.

A Kaganovskiy Zenei Esték (KZE) minden alkalommal lehetőséget teremt bemutatkozni egy-egy tehetséges fiatal tanítványnak is, most a Budapesten Kállay Ágnesnél tanuló csíkszeredai Vitos Péter volt a kiváló növendék a fent már említett Barrière–darabban.

Egyébként telt ház volt a szervező püspökség impozáns barokk palotájának dísztermében a KZE-n, mint mindig. Szintúgy igényes volt a bemutató műsorfüzet, így az előadókról és a művekről nincs mit részleteznem külön. Talán csak annyit, hogy az immár tavaly óta KZE-magot képező Patachich trió, vonósnégyessé való kiegészüléséhez, nem először hívja vendégnek a temesvári filharmónia hegedűsét, Gabrielát.

Néhány további gondolat…

Nemcsak beethoveni vagy schuberti alkotói-életrajzi tanulság, hogy aki prométheuszi szikráit-gyöngyeit szórja hittel és esetleg túl nagy elánnal szerte a világ számára, annak az alkotónak előbb a mája, majd a holnapja bánja.

Személyes élményekkel folytatom, mert hát miről is szólna a zene, ha nem arról, hogy belső húrokat is rezdítsen bennünk. Többször írtam már, hogy a zene mindig utazás. Valamiért erről most elsőre Mircea Eliade figurája, Gavrilescu, a zongoratanár jutott eszembe, igaz ő villamossal indult el az időtlenségi túlpartra. Majd Thomas Mann, ott a ruhásszekrény volt az átjáró (akinek van gyomra hozzá, nézze meg a haldokló David Bowie „véletlenül” egy az egyben idevágó Lazarus-át is). Szóval igen, kétségtelen, lehet mindenféle szekéren és szekrényen átmenni a túlpartra, de hát itt volt halottak napja, mi néhányan pedig még a küszöbön innen vagyunk, amire Dsida Jenő is leült csöndesen várakozni a Leselkedő magányban, beszitáló köd és meggyújtott örökmécses között.

Beethoven vagy Schubert is ugyanúgy utaztat, mindig. Nem evilági, univerzális dimenzióntúliságba, innen és onnan közötti közvetítésbe kerül tehát maga a mindenkori alkotó, de a mű pillanatnyi jelen-újrateremtésével a közreadó is, illetve a hallgató. Persze csak akkor, ha a cél a hivatástudatos minőség. A KZE esetében nemcsak cél ez, de hónapról hónapra tapintható hangzás is.

Ugyanakkor a szemlélő, avagy a gondosabban figyelő fül az utazás végén rájön, hogy mindvégig itthon volt – jól rímel ez is a hallottakra, illetve hát a halottak napjára, hiszen egy talán csak álmodott élet alatti utazásban végül „észrevétlenül álomba hull az ember” (Radnóti itt a szabadon asszociált másik „elkövető”).

Aztán ugye itt az a bizonyos Schubert–Beethoven találkozás, ami sosem történt meg, már amennyiben kicsit szigorúbban vesszük a korabeli városi legendákat, viszont művészetileg mégis lett, csak későn. Lehet így kellett legyen. Ez még akkoriban futott át először a fejemben, amikor a bécsi Zentralfriedhofban álltam a hírességeknek (de inkább turisták számára) megalkotott sírkertrészben, az egykori Währingerből áthozott Beethoven és Schubert hantjai előtt. Schubert, egy másik legenda szerint, azt mondotta volt halálos ágyán, hogy „ne ide temessenek, nem itt van Beethoven”. Erre ezt úgy értették, hogy akkor oda, ahol ott van. Így lett meg mégis a találkozás, a legalább poraikban remélhetőleg örökre háborítatlan bécsi szomszédság.

Végül a koncertélményről…

Ahhoz, hogy a KZE rezdülésinek belsőbb minőségéről szakmailag jobban szóljak, nos, ahhoz kamarazenésznek kellene lennem, ráadásul vonósnak, ezek közül egyik sem vagyok. De ahogyan a nüanszokkal és a teljes műsor ívfelépítésével komolyan játszottak itt, azt továbbra is egyedinek tartom – váradi bolygón való egyeseknek kifejezetten ajánlanám ezt a részben kívülről ideköltözött jelenleg itt zajló belső ajándékot, a különböző szakmai egyéniségek együttjátszásának tudatosan felépített, zeneérző közös harmóniáját.

ezen belül: Noktürnök 2. rész

Tórh Gábor írása

Időpont volt: 2024. október 13., vasárnap, 18 óra

Helyszín volt: Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem díszterme

Megfordítottam ezúttal szándékosan a szerző és előadó közti sorrendet a címben. Thurzó Zoltán pontos, és zeneileg szintetizáló interpretációs hozzáállását kiválóan kordában tartó akaratú, átlényegülni képes előadó – délután hat óra előtti közvetlen találkozásunkkor még szóba elegyedtünk a díszterem előtt, nemcsak zenéről, hétköznapi gondokról is, aztán egyszer csak, amikor a színpadra lépett, és a zongorához ült, minden más dimenzióba került, két pillanat alatt, azért mondok kettőt, mert időrendben az egyik az ő pillanata volt, a zenei megszólalásé, a második meg részemről a meghallásáé.

Ahogy már többször írtam erről régebb is, a zene nagy ajándék, képes kizökkenteni időből és térből, főleg azok a nagyon szerencsések a hivatás- és pályaválasztás nehézségeinek dacára is, akik művelik a muzsikát, de ha jól, akkor a hallgatóik is megközelítőleg ugyanolyan szerencsések lehetnek.

Zoli most a Chopin-noktürnök második szériáját játszotta, a tizenegyediktől a posztumuszokig (alább majd részletesebben). Chopin sajnos nem volt szerencsés a fizikai életidő hosszúságával, de talán épp ezért gazdálkodott mesterien minden tizedmásodpercnyi kompozíciós pillanattal. Ezekre Zoli nagyon jól ráérzett az interpretációkban – a lineáris díszítésekben és vertikális inflexiókban egyaránt –, amikről majd szintén alább. Most csak egy időpárhuzam, a Zoli mostani Chopin-koncertje 18.00–18.57 között zajlott, Chopin a maga fizikai valójában sajnos csak 1810–1849 között – de milyen szerencse, hogy azóta még mindig… Chopin szíve nagy kincs. Fizikailag, tudjuk, Párizsban fekszik maga Chopin, de végakarata szerint szíve külön, Lengyelországba került vissza, illetve hát azóta is minden zongoristában ott dobog, aki valaha méltóan hozzáért avagy ért hozzá.

Bevallom kapaszkodót kerestem, amiből kiindulhatok, így a K-kereséses alliteráció kedvéért írom tehát a K-rímet, hogy K und K: azaz kifinomult és költői. Ez volt az alapatmoszférája Thurzó Zoltán Chopin-zongoraestjének, a több mint merészen bevállalt Chopin összes szóló zongoradarab sorozat harmadikjának.

Diszkréció és szenvedélyesség, ez már nem alliterál betű szerint, de hangulatban igen, ez is volt. Zoli jól olvassa Chopin írott szándékát, mai technológiával egy tablet-kottáról dolgozik amúgy, de érezhetően kívülről-belülről anélkül is tudja ezeket a darabokat. Az „egyszerű” strófikus formai látszatsémában (gyakorta csak A-B-A) nagyon jól építkezik a kicsiszolt belső nüanszokból, a líra kifinomult feszültség-előrejelzéseiből kibontakoztatja a középrészek drámáit, majd visszatérve a nagy utazás(ok) után leheletfinoman lecsengeti és elengedi azokat a bizonyos éteri kis záradékokat. Teszi mindezt úgy, hogy ez a PKE-s színpadi zongora enyhén szólva sajnos nem a legminőségibb hangszer jelenpillanatban Váradon…

S ha már zongora-karbantartás és vendéglátás, írjak a körülményekről is, kissé jégszekrényes volt az aznap délután épp beszorult hőmérséklet a PKE dísztermében. Zoli is kabátban kellett színpadra lépjen, de a szokott notturnó-hangulatban, tehát a zene jobb befogadását segítendő, lesötétített pódiumon, viszont a nagyjából 35 fős közönségből mi is osztoztunk Zolival az aktuális kis Celsiusokon.

Még csak egyet az előadói gyakorlatiasságról: Zoli pontosan ott és ugyanabban az érzelmi/értelmi tónusban folytatta a nagy Chopin-utazást a noktürnök második részével, ahol szeptember 22-én abbahagyta az előző szériát.

A 11-es sorszámú (op. 37, no. 1) gyöngéd lírájával (ahogy fennebb mondtam) azonnal átlényegült a színpadra lépést követően, közel egyhónapos sorozat-szünet után ugyanabban a lelkiállapotban ráhangolódva folytatta, nagyon emberi tónusban.

A 12. (op. 37, no. 2), ránézésre meredek harmóniai kalandozások, aztán ráhallásra mégis milyen természetesek, bár itt kicsi megingást éreztem a jobbkéz-párhuzamokban.

13. (op. 48, no. 1), szinte Beethoventől és/vagy Mozarttól örökölt c-moll hatás, súlyos indítás és végül diadalmas finálé, már-már Rahmanyinovosan, mielőtt még Chopin végül öt ütemben leszelídítené mindazt amit, eddig mondani szeretett volna, fehérkesztyűs eleganciával elköszönve (szintúgy létezik ilyen mozarti kalaplengetés).

14. (op. 48, no 2)  úgy indítja Zoli, akárha a g-moll ballada elejét hallanám hangulatban. És ismét a középrészek nüanszai, micsoda enharmóniák, pl. Giszből Deszbe, csak úgy leheletfinoman vándoroltatja a szerző a közreadót.

15. (op. 55, no. 1), az ultraismert, aki hallotta mondjuk Horowitz előadásában, hát azután nehéz megszólalni, de szerencsére ahány zongorista annyi felfogás. Zoli megtalálta benne azt a bizonyos levegősúlyú ólmot – és most csak szabad asszociációként, nekem Bacovia őszi mélabúja is fülbe szökik, egyébként a román költő hegedült is, ezt lehet nem mindenki tudja.

A 16. (op. 55, no. 2) – hát igen, ez már filozófia, Zoli erre jól rá is érzett, még ha alapból adta is magát a mű textúrája.

17. (op. 62, no. 1) másik kedvencem, forte arpeggio drámai indítás, aztán halkszavúságba hulló líra rögvest, és azok a belső altszólamok…

A 18. (op. 62, no. 2) szelíd simogatásindítása szintén megvolt. Chopin ismét felébred, aztán megnyugszik, megint a felviharzott konfliktusok és a megnyugvó lezárások. Jól játszik Chopin a Noktürn-műfajjal, az éjszakai hánytatott lázálom utáni reggeli oxigénesebb ébredéssel.

A posztumuszok a legfájdalmasabban nyugalmasak, avagy a legnyugalmasabban fájdalmasak. 19. (op. 72, no 1), aztán „kései” intermezzóként a 20. az „elfeledett”, amibe még Albinoni-érzés is vegyül, végül az éteri cisz-moll, ami szintén nagyon közkedvelt ráadása pl. sok pianistának.

Nos, összességében, Zoli intelligensen kiaknázta azokat az „aknákat” (Schumann szerint: virágok közé rejtett ágyúkat), azt, ahogy Chopin robban, egzaltál a könnyesen lemondó mosolyok között.

Ráadást is játszott Zoli, ismét kikacsintott más műfajba: Fabrizio Calligaris átiratában hallhattuk a híres, őszhöz illő sztenderdet: Autumn Leaves (tudjuk, Kozma József az eredeti dalszerző).

Tény, hogy az évad voltaképp újabban néhány éve véget sem szokott érni a nagyváradi filharmóniában, hiszen szinte egész nyáron, meg még szeptemberben is bőségesen aktívan foglalkoztatva vannak a zenészek, megyei felsőbb „művészeti szakértői” rendeletre – ezt akár évad–Nyújtónak is nevezhetném –, de azért a hivatalos beltéri őszi évad–Nyitót 2024. október 3-án ejtették meg (19 órakor). A frissen kinevezett új állandó karmester vezényelt, a horvátországi-bécsi Andrej Vesel (vele kapcsolatban majd még alább is).

Bár a nyomtatott műsorlapon Beethoven neve szerepelt elsőként, voltaképp ő került a szünet utáni második hangversenyrészbe – nyomtattak tehát egy olyan programfüzetet, ami (nem első eset) hibás sorrendben dokumentálja majd az utókor számára a történteket. Igen, nyomtatottból nem lehet utólag eltűntetni feltűnés nélkül a bakit, ellentétben az online térrel, ahol bárminek akármikor nyoma veszhet, vagy átalakulhat…

Folytatom a műsorral, akkor tehát Schönberg Friede auf Erden, majd Bernstein Chichester Psalms – a szimfonikus zenekar mellett (mögött/felett) mindkét említett mű a filharmónia énekkarának közreműködésével is, Bernstein ráadásul több jó szólómomentummal a kórus részéről (sajnos e nevek sem voltak említve nyomtatottan az utókor számára, csak épp beolvasta egy konferanszié hölgy), illetve egy jó kiállású váradi kontratenor szólistával: Sebastian Vaida – akiről viszont már olvashattunk is, az ortodox teológián is végzett, majd zeneszakon.

Második részben: Beethoven III. szimfónia – Eroica. A mű becenevéről nincs mit mesélni, mindenki ismeri a partitúracímlap-eltépős sztorit Beethovennel, aki utóbb mérges lett Napóleon hiúságára. Legfeljebb annyit lehet finoman politizálni hozzá – ha már a teljes koncert műsora szándékosan a békéről szólt –, hogy az évszázadok során a történelem és politika dialektikus spiráljában senki sem tanult nyugaton abból, hogy az oroszok nem adják csak úgy oda magukat másoknak, meg hát azt a mostani 17 millió négyzetkilométerüket sem…

A filharmónia minden hírverés nélkül nemrégiben leporolta váradi pódiumáról, sub rosa, egyik rangidős állandó karmesterét, a megüresedett helyre nevezték ki idén (2024) januárban a zágrábi születésű, Bécsben diplomázott 33 éves dirigenst (akkor még 32 és 1/2), Andrej Veselt. Ennek a ténynek viszont már nagy sajtóvisszhangot intézett a váradi zeneintézmény. Vesel 2023 októberében (12-én és 13-án), itt Váradon először, illetve hát egyből kétszer is dirigálta a zenekart, de másutt az országban is (tágabb értelemben vett Románia) szintén kedvelik a filharmóniák, hívják. Tavaly októberben tehát itt Váradon kétszer, két egymás követő napon, két különböző műsort dirigált. Úgy tűnik munkájával nagyon rövid idő alatt belopta magát a váradi zenei szakma szívébe, ha három hónap után ki is nevezték állandó dirigensnek.

Igazán szimpatikus, pozitív kisugárzású fiatalember, jó munkabírású, lelkes, ez mind tény és való. Ahogyan látom a fiatal Andrej e lelkesedését, ő végtelenül őszintén örül, hogy 33 éves dirigensként (kevés ifjú karmester ilyen szerencsés) egy stabil állást, teljes zenekari állandó mozgásteret, műsortervezési lehetőségeket kapott, ráadásul ahogyan a váradi zenekar folyamatos fiatalítását is nézem (tagcsereberélések), együtt kell majd még inkább összecsiszolódniuk az évad során. Még valami, a szimfonikus ülésrendet is megváltoztatta az új karmester (középen a mélyvonók, két szélen a prímek és szekundok), külső akusztika, tradicionális koncepció szempontjából nem vitatom el, de nem tudom ez mennyire szerencsés itt és most a Váradon ragadt zenészek számára (én a fúvósokat hallottam pl. sokat késni, mert – „tipp” – olykor lehet nem hallották a középre átrakott, eddig mindig balszélről megszokott mélyvonókat), emellett hétről hétre más karmesterek jönnek majd újra, visszarendezni és átrendezni. Még egy vizuális észrevétel, az új kottatartókról, kicsit retró fából-kinézetűekre hajaznak, de nyilván egyben praktikusabbakra váltottak, mint a régi vasnyiszorgók voltak. S még egy, a színpadon innenről, a közönség még mindig ott tapsol láncreakcióban, ahol valaki véletlenül félreértésből elereszti két tétel között a tenyereit, ez már mint sokszor mondtam művelt váradi szokás és sokat elmond arról, hogyan és kikre cserélődött ki százalékos arányban mostanság a filharmónia publikuma.

A horvát dirigens választotta tehát a programot, aminek mint fentebb is írtam, egyértelmű üzenete volt: legyen béke.

Bécstől Bécsig jártunk be egy időmetaforát 1911-től 1803-ig (igen, fordítva, a II. bécsi iskolától a fogalmilag sosem létezett „I. bécsi iskoláig”), közben amerikai (héber, zsoltáros) kitérővel: Schönberg volt az elején, Bernstein a közepén tehát, s Beethoven a végén.

Schönberg… nem is emlékszem mikor volt, vagy egyáltalán volt-e műsoron itt Váradon, majd javítsatok, ha az utóbbi 35 évben elkerülte volna a figyelmemet, és mégis. Gratulálok a karmester kezdeményezéséhez. Ráadásul egy olyan brahmsi és bruckneri vonalon barátságosan homofon jellegű Schönberget választott, amit az átlag zenehallgató közönség (egyébként majdnem telt ház volt) is be képes fogadni, igaz, azért vannak elég meredek harmóniai fordulatok benne, úgyhogy le a kalappal az énekkar előtt is, akik majd a Bernstein szövegi és zenei teljesen más jellegű meredekségeit is megmászták. Ahogyan a zenekar a makacs bernsteini ritmikaiakat is (itt kicsit orffosakat, csak ravaszabbakat). 

A művek szövegi érthetősége, tartalma/üzenete végett román nyelvű vetített feliratozásra is gondoltak a filharmóniában. Ez félig dicséretes itt az elmúlt években hanyag sunyisággal egynyelvűvé változtatott, egykor még román-magyar kétnyelvű nagyváradi zeneintézmény részéről.

Mit írjak még, „szépet” is, ezt kérték ugyanis, mert ez volt az elköszönő mondat a jelenlegi filharmónia-menedzsertől irányomba, amikor kijöttem gratulációim után a karmesteri szobából…

Erőteljesen árnyalt volt a korai Schönberg érzelmi világának dinamikája. Bernsteinről nem szólok újra, fentebb már írtam.

Szünet után, pontban este 8 órakor bejött a színpadra zenekar. Vesel koncepciójában egy stabil, nagyon világosan szikárra kiszálkázott/kidolgoztatott (volt benne munka), mégis kontrasztosan finomságokat is megengedő Beethoven jött. Schönberg és Bernstein után mondhatnám azt is Beethoven zenéjére, „fehérek közt egy európai”, jó tempókkal – mindig kényesek ezek a beethoveni tempók –, most nem voltak azok, a zenekar jelenlegi adottságaihoz igazítva okosan megválasztottak maradtak végig, Vesel figyelembe vette, kitapasztalta gondolom a próbák során, hogy mik a jelenlegi zenekar válaszreakció-időfázisai. Sok nyers erőt is követelt Vesel, vélhetően a zenekari tisztánlátás, jobban mondva egymást hallás végett. Formaszerkezeti-tartalmi megvalósításban és dinamikai ívszerkezetben is volt gyakorlatba ültethető, beethoveni erőt sugárzó, működő elképzelése Veselnek, ez is dicséretes, fiatal állandó karmester első itteni lépéseiként, viszont nem lesz könnyű dolga feltámasztani Veselnek egy zenekart, amit évek óta próbálnak elásni a már fentebb említett megyei fenntartói külső „szakértelemmel”. Most a debütre való tekintettel nagy százalékban „csak a derű óráit” számláltam, de a hallottak alapján azért még lesz bőven dolga Andrejnek és a váradi zenekarnak ha ugyanabban az irányban akarnak közös zenecsiszolást.

Még csak egy külső technikai malőrről, épp a Beethoven IV. tétel előtt megszólalt a tűzriasztó a filharmóniában, de hamar elhárították a hibát. Micsoda egybeesés, hiszen éppen az ún. tűz- és egyben értelem-metaforás Prométheusz-téma következett majd a fináléban…

Ismét lemaradtam egy koncertbeszámolóval, de ezért is volt időm hosszúra nyújtani, ráadásul most a megszokottakhoz képest sokára törlesztem a mondandót, kb. 11 napja voltam ott a Kaganovskiy Zenei Estéken (KZE), a minősége és népszerűsége folytán immár voltaképp részletesebb bemutatásra nem is szoruló, az utóbbi idők legsikeresebb váradi kamarazenei sorozatának ezúttal évadnyitó koncertjén (2022. áprilisában debütált ez az értékes kezdeményezés).

Helyszín: Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota. Időpont: Szeptember 23., hétfő 19 óra. Műsor: Sosztakovics g-moll zongoraötös, op. 57 és Dvořák A-dúr zongoraötös, op. 81 – valamint a kettő között, szünet helyett, igazán értékes közjátékként, egy fiatal zongorista tehetség meggyőző bemutatkozása.

Felépők: Artur Kaganovskiy – hegedű, Gabriela Sebestyén – hegedű, Kaganovskiy Eszter – mélyhegedű, Kállay Ágnes – gordonka, Philippe Raskin – zongora és az említett ifjú Cristiana Dragoș – zongora (Granados-ballada: El amor y la muerte). A rend kedvéért írom, tavaly november (2023) óta a KZE alapító párosa két tagról kamarazeneileg háromra bővült a megalakult Patachich Trióval: Artur és Eszter mellett Ágnessel (partitúra szerinti sorrendben, is).

Korábban, egy idevágó előzetesben az életúton adódó megtörni kényszerítések kontrasztjaként Sosztakovics gyermekkori és időskori fotóját posztoltam, most ezzel nem fogok ünnepet rontani. De tény hogy érdemes visszatekinteni felnőttként a gyerekkorba, s a megtett útra, hogy mi is az „ára” az évtizedek során a gerinc megtartásának, hogy különféle szelekben, meg tudunk-e maradni mindvégig egy egyszerre őszinte és helyes úton. Sosztakovicsnak sikerült, még ha az ára elég nagy is lett – mindenesetre a kényszerű szenvedés termékeny ihletforrás.

Bár az első darabbal még „csak” 1940-ben járunk a Szovjetunióban, mégis Platón jut eszembe, barlanghasonlat, csak asztalról lehulló árnyékokat, illúziómorzsákat kapunk az eredeti fényből. Irányított nézőpontot. Aztán, csak a szójáték és címadás kedvéért, két keleti gondterheltség nélkül egymásnak replikázó film: Rés a pajzson, illetve Pajzs a résen… Kivédjük-e, háttal, megkötözve, amit a Platón/Szókratész megidézte barlang szűkített látókörébe hozzánk beáramoltatnak, avagy kitágítjuk-e a rés(z)t, legalábbis vélt egésszé?

Jelenlegi váradi zenei megoldásként a KZE kamarazenei sorozata már néhány éve kulturálisan, művészeti tartásban, válasz itt a fenti kérdésre a helyi zenei életben, s az a különös konstelláció, hogy e zenészek egyike sem konkrétan nagyváradi, a szerencsénk pedig, hogy jelenleg (pl. az itt, a barlangban maradt váradiak számára), ezek a részben idehorgonyzott zeneművészek mégis váradiságot vállalva itt nálunk tették közkinccsé, amit előadóművészeti tapasztalatból a nagyvilág széljárásaiból közösen kamarazenévé formálnak – s most meg Szilágyi Domokos jut eszembe, amikor a 20. század 10. emeletéről „külföldi bolygókon honos” rokonairól tudakozna, csak épp nincsen rá lehetősége.

Idő és tér kölcsönhatása, anyag vagy energia, ilyesféle fizikai csoda a zenei szövet fülbemozgása, odakintről, idebent hatva, s mindez (mármint egy ilyen koncertélmény áramlata) kiemel abból a provinciális időből (időről időre, a KZE esetében havonta egy alkalommal), tehát a mindennapokból, amiben fizikailag kénytelenek vagyunk létezni. Akár ez is lehetne a lényege a zenehallgatásnak, de csak ha ilyen minőségi az alapkovász. Esetünkben magasan AZ. Számomra mindig „Nagy utazás” (Pici bácsit idézve) a KZE koncertjeit hallgatni, mivel sajnos nem tudok mostanság utazni, ezért hát a KZE által helyben utazok, egy ültő helyemben, esetemben/esetünkben, itt, a kamarasorozatnak otthont adó Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota dísztermébe/-ben/-ből – a mai püspökség, Patachich–modell szerinti kultúrapártolás, aminek jóvoltából ez a KZE sorozat szervezésben is olajozottan működik.

Ezúttal két utazásra neveztem be egyszerre (nem voltak rövidek, s voltak bennük rázós tájak és utak is), de mint kiderült, lett egy harmadik is, a már említett értékes intermezzo közöttük, mégpedig át a La Manche-csatornán, ott és akkor sajnos tragikusan, itt és most felemelően… Szóval az első rész: 1940, Szovjetunió. A második valamivel szerencsésebb: 1887, Prága. A közbülsőről is mindjárt. Ég és föld, s közötte az egyensúlyt megbontó akarnokság, a háború. Naiv leszek. A dolgok a történelem folyamán összefüggnek, zenekronológiailag is, az optimizmusból időnként pesszimizmus lesz, a tragédiából utóbb komédia, de a „járulékos” emberi áldozatokért ritkán szokott valaki felelni, legalábbis nem az, akinek kellene. Az optimizmus és pesszimizmus (avagy életirónia) e koncerten mégis megfordult sorrendben. Először szólt tehát Sosztakovics, s majd azután Dvořák.

Néha éjjelente valószínűleg ugyanúgy nézem az eget (ha egyáltalán van rá lehetőségem itt a városban), mint a régiek az egykori háttér-zavarfény nélkül, a ma már csak álmodott légszennyezetlen szabadban. Aztán időközben rájöttem, hogy a KZE mindenkori műsorleporellójának igényes csillagos-égitestes dizájnja is ugyanebbe az égbetekintésbe illeszkedik. Ez a miénknek hitt Föld itt átjáró, ahol viszont szerencsénkre vannak kiváló közvetítők a csillagoktól a csillagporokig: zeneszerzők és tolmácsolóik.

S akkor, a szünet helyett beiktatott Granados pediglen, hát az életigenlés felülről irányított megtorpedózásának metaforája volt. Raskin tanítványa, a kiválóan interpretáló Cristiana… Örvendetes, hogy vannak ilyen tehetségek, remélhetőleg a fentiekhez említett magaslatokra jutnak majd földi pályájukon.

Az egész koncert lényege, értékes érdeme, hogy nemcsak érthetővé, hanem szerethetővé is tették ezeket a nem akármilyen művészeti szintet képviselő darabokat az előadók. A műveket tessék nyugodtan kóstolgatni, nem könnyű. Utólag bevallhatom, hogy előzőleg nekem egyik darab sem volt kamarazenei kedvenceim között, de a KZE, s tolmácsolásának szenvedélye, pazar professzionális érthetővé tétele, alapjában megváltoztatta e két zongoraötösről a teljes eddigi nézőpontjaimat, jobban mondva magasabb szintre emelte hozzáállásomat, tudásomat, szeretetemet.

Angi István, „Pista bácsi”, jeles kolozsvári esztétikaprofesszor urat idézném fel még picit zárásként, magam naiv diákként tőle hallottam először megfogalmazva konkrétan művészetelméletileg-retorikailag, mit is jelent utazásként maga a metafora, azaz a kiindulópont és az utána való visszaérkezés közötti szintkülönbség megtapasztalását.

***

Írok pár részletet is a KZE koncertélményemről, hogy ne csak a filozofálás maradjon.

Sosztakovics. Például mindjárt az eleje. Raskin kezdésének súlya. Pedig látszólag nem egy bonyolult zongoraszólamról beszélünk, de ahogyan felöltöztette a drámába, amit aztán még szenvedélyesebb súlyú vonók követtek. Aztán a témarokonítások megmutatásai a tételek közöttiségekben is… Az együttjátszás-együttérzés végett mondom, hogy a Prelúdiumban milliméterre egyszerre fogytak el a vonóvégek a húrokon. S hogy a brácsa a fúgában milyen témaárnyalatot tud adni, a cselló mélységei alá merülve. Húsbavágó, kínzó gyomorfekély, szenvedő lemondásérzés. Azután acélosan karcos scherzo, penge ritmikai dinamikai vég, s utána a kontraszt, az Intermezzo. Így telt az idő Sosztakoviccsal, mintha nem is lenne idő, „csak” tartalom és kifejezés. Mivel sajnos néha zongoracentrikusan gondolkodom, szerencsére meg kell említenem a belgiumi zongoraművészt, Raskint, még egyszer, mivel nagyon markáns intelligenciával emelte fel Sosztakovics sokszor futólag minimalistának tűnő, valójában drámai szikárságú alap-zongoraképleteit. A szovjet álgépezet végül csodásan működteti a marionettet, finálé: a meccanico-művész könnyed stílusgyakorlata, mögötte felbukkan a volt spontán mozizongorista alkotó is, s epizódonként az egyre karcosodó fájdalmas csúcspontok, az elviselendő valóság kényszere. Döbbenetesen jó lett a mű felépítése. Fogfájós humor, balul ráharapott cukorkába csomagolt irónia is maradt a végére.

Hát eztán jött a másik súlyos zongoraközjáték, Granados, aki szerette életmentésében halt meg egy idegen háborúban idegen vizeken. 1916, La Manche csatorna, német torpedótalálat.

A háború-utalások utánra béke költözött a koncertbe, de főként még több szenvedélyes életigenlés, Dvořák második zongorakvintettjével. Kristálytiszta kamaramunka volt, csak úgy csobogott, ragyogott, s a folyó alatt a mélységek is, a finomságok az átvezető szakaszokban, nem volt „melléktéma”: minden kiemelten kezelve, stabil, gravitált helyen. Ilyen életigenlően egyre feljebb szárnyaló, szinte ikaroszian öngyilkosan bevállalós kamarazene-interpretációt rég hallottam. Kiváló kontraszt volt az előző koncertrészre. Egyben nagyszerű csellómomentumokkal. De szerettem azt is ahogyan a kvintett közösen „megőrült” az első tétel végére. Aztán pedig a II. rész, a Dumka a fisz-moll zongorakezdéssel, olyan volt mint az a napfény, ami nem az előző Ikarosz-szárnyolvasztós rizikójú, hanem titkosan felemelő áramlatú, amikor tudod, hogy bár a nap le fog menni, de azután majd mégis újra felkel, és a tétel végkifejlete előtti mellbevágó kontraszt… Ikarosz után felemelés végett Prométheusz-tüzet is hallhattunk, a Scherzo egy lélegzetből volt, s aztán, bárcsak ilyen szeretetreméltó lenne a világ ma, mint az a Poco tranquillo trio-szakasz. Összegzés jött. Tusé, dinamika, merészség, minden egyensúlyban, méltó finálé (bevallom, nekem nyomokban a 197. ütemtől még némi Wagner – Izolda halálát is tartalmazott futólag fugatóban).

Ráadás: ismét a Dvořák-scherzo, ha lehet még szeretetreméltóbb üzenettel. Nem fogom szokásomhoz híven megint a nagy ravasz Harold C. Schonberget idézni, de igaza volt Dvořák fényével kapcsolatban.

(a fotókat köszönöm a szervezőknek)

Előadó: Thurzó Zoltán

Helyszín volt: Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem díszterme

Időpont volt: 2024. szeptember 22., vasárnap, 18 óra

Pontos kezdés és azután ugyanolyan pontos játék, az opus szerinti első 10 noktürn.

Látlelet: sajnos kevés közönség, kb. 30 fő – pedig a cél nemes, mint múlt hónapban, a széria első koncertjével (a Chopin-keringők) kapcsolatban is mondottam volt, a váradi zenetörténeti Thurzó hagyaték gondozására, közkinccsé tételére fordul majd a belépők ára.

Sebaj, még mindig lesz következő, és még következő, és még azután is. Zoli kitartó.

Szóval hát ismét adós maradtam egy beszámolóval. Chopinnek. Zolinak. Magamnak.

Bevallom, a Chopin életművön belül a Noktürnökben nem mozgok annyira otthonosan legalábbis, mint pl. a múlt hónapban elhangzott keringőkben, de azért sok minden feltűnt. Elsősorban, amit fennebb is írtam, hogy Zoli akkurátusan halad minden irányba a Chopin-összesben, egyszerre több rokon vonalat is szintetizálva–átlátva–áthallva, s nem mondom, hogy maratonian, mert az majd később derül ki a következő részek alatt, de amit tőle hallottam eddig, az meggyőzött, hogy kiválóan ismeri ezt a teljes zenei anyagot, s még becsületesen és ízlésesen le teszi a klaviatúrára – dinamika, fifikás rendkívüli beosztások, az a kényes chopini agogika, gerendaszer-torna finomságú balkézigényes folyamatos alaphullámzások stb. Nem lacafacáz tehát Zoli, megy előre, kezeli a helyén a dolgokat. Igen, lehet reklamálni, hogy nem kívülről játssza a Chopin-életművet, hanem ott az I- vagy E-kottája/-padje (a régi kottalapozhatóság-problematika szempontjából csodás találmány), szóval ott van előtte a szerzői szöveg a PKE viszonylag még működő, de már karbantartásra szoruló Yamahájának kottatartóján. De úgyis tudja kivűlről ezt az egészet szerintem, meg szerencsére belülről szintúgy. Aki kíváncsi ezekre a chopini ritmikai finomságokra, annak ajánlom a kottaképeket, van úgy, hogy már maga Chopin se számozza köztudottan sokat cizellált ritmikai önátfedéseit, csak mondjuk becsületből még a hetet (diszkant) a hattal (kíséret) leírja, esetleg még a 22-őt a 12-vel, afelett már csak úgy elengedi, ahogy már az esőcseppek csordulnak le természetes önként szabálytalansággal a megtelt ereszről, miközben odalent gördülékenyen forog tengelye körül a befogadó Föld, s akkor már az előadóra van bízva ez az egész. Nos, Zoli ezekben, ezek már említett agogikájában is korrekt volt, nem nagyolt el semmit, hanem medrében hagyta a maga útján folyni a lírát.

Kicsit felsorolóbbra, táviratibbra fogom most már magam, tudom, úgy sincs ideje ma már senkinek semmire, nem hogy írni, de olvasni se, ahogy nekem se (ismét éjjel írok, noktürnökhöz méltóan, notturno üzemmódban).

Néhány benyomás tehát Thurzó Zoltán és a Chopin Noktürnök alkotói és közreadói összhangjáról. A háttérben nyilván ismét a hármas „szent” és rejtélyes-bonthatatlan alaplüktetés van itt, mindenhol, ahogyan a szíve haza húzta Chopint – azaz bár fizikailag Párizsban maradt teste (Père-Lachaise), a szíve konkrétan külön fekszik, az maradt a lengyeleké, Varsóban (a Szent Kereszt templom falában).

Op. 9, no. 1, b-moll, nagyon szeretetreméltó interpretáció, a gondos frappánssággal a majdnem legeslegvégén, amikor már azt hiszed, hogy végre B-dúrba érkezel meg, de nem, mert ott az F-re gravitáló Gesz.

A második, op. 9, no. 2, Esz, (nekem ez volt az első, amit játszottam valamikor 12 évesen) szóval ennek legvége, az olajozottan megoldott keringőalapok után az a vége-rallentando igazán felszabadító volt.

Ahogyan a harmadik (op. 9, no. 3) kezdete is nagyon szabad agogikájú, s aztán az „a tempo” után, eláradtak az érzelmek, a sok színl-ehetőség méltó dramaturgiai kiaknázásában én kicsit még a forradalmi etűd előszelének szenvedélyét is éreztem, az elszakadást a hontól, a lezárás pedig, a leheletfinom önmagába tekintő egy ütemnyi tükörformula a legvégén (ppp) – nézz szembe a táj két oldalával: itthon avagy otthon.

A 4. (op. 15., no. 1) szerénység-eleganciára formált indítószelídségét értékeltem a nagy kontrasztos agitált középrésszel arányban. Sötét/világos éjjel/nappal, Hold/Nap, ha már noktürn-műfajjal érintkezünk nonverbális párbeszédben zenehallgatóként.

Az 5. (op. 15, no. 2) háromszólam az ún. rendkívüli beosztásokkal, egykezes jobbkezesre, tiszta matek megint, de mégis zene, így együtt, ez is az egyik kedvencem. Érdekes, hogy ilyen szempontból a keringőknél is az 5-ös az, ami ezzel látszat-rokon.

A 6. (op. 15, no 3) már-már Satie-t előlegező aforisztikusságával és francia eleganciájú harmónia-meglepetés nüanszaival…

A 7. (op. 27, no. 1) indításából lassanként szinte egy Rahmanyinov-előlegezés bontakozott ki (természetesen anakronisztikusan).

A 8. (op. 27, no. 2) feszültsége a középrészben, utána pedig az édeskésre előírott árnyalások megvalósult kontrasztjai.

Közben a hármas szám ritmikai dicsérete mellett még okvetlenül intermezzóban beszúrom, hogy mennyire lebilincselő Chopin harmóniafelbontásaiban az állandó kvartmegoldások szüszpansz-színezéke, micsoda kifinomultan árnyaló előfutára ez a gondolatletét sokaknak (hogyan építette tovább ezek lehetőségeit később Liszt, Debussy, Kodály vagy a jazz – hogy csak néhányat említsek).

Nos, az utolsó előtti, a programban, a 9. (op. 32, no. 1) rejtett harmóniáit Zoli úgy hozta elő már az elején, hogy őszintén, nem is emlékeztem, hogy a 9. ilyen megható is tud lenni, és aztán egy lehet csak számomra, de beethoveni ihletésű lezárás.

A 10-esben pedig (op. 32, no. 2) fokozatosan építette fel a piu agitatot a csendből egészen a végletekig, majd vissza a csendig.

Technikai nehézségeknek jelét sem hallottam, pedig mik vannak leírva ezekben a noktürnükben…

Ráadásként jött egy kis meglepetés, szintén líra, ahogy mondtam, én is éreztem, hogy előremutat Chopin a jazzre is. Zoli nem mondta be mi lesz, de számomra az kb. két hangból kiderült, hogy Keith Jarrett rejtőzik azon az Óz-szivárványon túl az encore-ban…

Mondanám, hogy fesztelen volt a Noktürnök minden hangja, de a szójáték kedvéért írom, ott volt mégis egy Fesz a 10. noktürn végi kadenciában.

Folytatás október 13-án…

Helyszín: Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem díszterme
Időpont: 2024. augusztus 18., vasárnap, 18 óra
Előadó: Thurzó Zoltán

Ismét önként adós maradtam egy megkésett koncerttudósítással, miközben olyan nagyon komoly zenei események is zajlanak szabadtéren Váradon, ahova már én nem juthatok el, meg úgysincs ott is igény véleményre, csak dübörögjön az, amit most ünneprontásként nem neveznék meg…

Viszont a saját zenei eseményére Thurzó Zoli szívesen látott. Nekem nagy nosztalgia Chopin, írtam is korábban, hogy kicsivel régebben ismerem a lengyel-francia zsenit, mint magát Zolit, akit kb. 33 éve hallottam először zongorázni, talán még az Arlusban. Valamikor az „evangéliumi” időkben még Chopin darabjaival keltem és feküdtem, szinte minden reggel és este, egy őszintébb, szerelmesebb kora-kamaszkoromban, és persze a délelőttöket és délutánokat is vele töltöttem a zongoránál, mármint Chopinkodással. Aztán elkezdtem látni, amit Schumann is említett, hogy ezek alatt a finomillatú érzékeny virágszirmok alatt valódi „nehézfegyverzet” van (Schumann mondjuk ágyúkat említ). Na ez már túl személyes, mert itt Thurzó Zoli a lényegesebbik, előadó, maximalista, ő még mindig tölti idejét Chopinnel, ráadásul a hallottak alapján érzékenyen és őszintén odahajolva. Agogika – Chopin-elemzéseknél találkoztam először ezzel a szakmai szóval. Zoli jól kezeli, mederben, tiszteletreméltó egyensúlyt teremt az izgatottság, hevesség, líra, dráma és melankólia között, ráadásul jó kontrasztokkal.

Akkor hát szárazabb részletek is. A koncerten voltak nagyjából szűk ötvenen, ami kicsit kevés most, azért, mert a bevétel (igen, hát a jegyárak 40/50 lej) szempontjából a koncertsorozat egy a kronológiailag nagyon gazdag nagyváradi zenetörténeti Thurzó-hagyatéknak létesítendő múzeum létrehozására indíttatott. Sebaj, lesz még 10 koncert ugyanilyen célzattal a Chopin-életmű folytatásaként Zolitól.

Nem tudom nem megemlíteni, hogy a közönségben Zoli hűséges kicsi Kira kutyája is ott volt csendben a háttérben – s mivel a legenda szerint a perckeringő (no. 6) ihletője is egy hasonszőrű kutyus lehetett, ezért ezt a plakátfotót csatolom most, már csak azért is, mert Zoli élt a lehetőséggel, hogy leoltott fényviszonyokban zongorázzon, ahogyan régebb pl. Richter is tette volt, s e körülmények között nem tudtam hiteles fotót készíteni magáról a koncertről. A hang volt úgyis a lényeg.
Amint írtam korábban, Thurzó Zoltán nagy fába vágta a fejszéjét, váradi zongoristaként, tudtommal itt provinciánkban egyedülálló módon fogja Chopin összes szóló zongoraművét eljátszani a következő hónapokban/években.

Nagyvonalúan, szaloneleganciás stílussal kezdte Zoli ezt a Chopin összes koncertsorozatát, mégpedig tehát a keringőkkel. Említettem egy előzetesben, hogy milyen jelentős is a teljes Chopin-életműben ez a „valcerelementum”. Hát most ez szólt, kiváló bevezető a teljes Chopin-gondolkodásba, a Valcerek, csupa 3/4, oszthatatlanul varázslatos transzcendens metrika, ha valaki megpróbálta, táncban vagy zenében, az tudja, nem bináris félrebeszélés… Na, kivéve hát a trükkös ötödik valcert, ahol a kettő, a három, a négy és a hat – matekosoknak is mondom –, teljes harmóniában lüktet egymás fölött szintézisben: LNKO, LKKT, tézis/antitézis/szintézis, mindenki ahogy szeretné.

Kicsit több mint egyórányi időtartamban szólt mindez a Chopin-körtánc. Kronológia is volt, és ezzel együtt egy Zoli által nagyon értékelendően megtálalt temporális-lineáris kontraszt, stiláris és dinamikai palettában egyaránt. Először nyilván a Chopin életében publikáltak szólaltak meg, az a nagyon gondosan chopini akkurátusággal kiválogatott nyolc, aztán a későbbi opusok, aztán opustalanok, aztán még azok is, amikre én inkább csak úgy gondolok, mint Rejtő Jenő azon utóbb megjelent kevésbé értékelhető szösszeneteire, amiket lehet, hogy ő maga meg sem írt életében, csak esetleg átbiciklizett regénygondolataikkal a zebrán – de nem bántjuk a hivatalos legaktuálisabb Chopin-jegyzéket, mert sokan kutattak utána, hogy ezek a darabok is előkerülhessenek…

Tény, hogy a mindenirányú jegyzékszámok akkurátusan stimmeltek, s Zoli a teljességen túli igénnyel dolgozott. Szépen, értően hozta elő azokat a nagyon titkos vázhangokat is mindenütt. Chopin sok rejtett ragyogó alt, tenor és basszus mesteri húr-pillanatrezonanciát tartogat a látszólagos dallam- és valcer-ritmusfelszín között.

Azonkívül előadói szempontból is nagyon baráti és korrekt volt minden, ami a Chopin-stílusvilágot illeti, nem dimenzionált túl semmit Zoli (Chopin érzékeny volt pl. a pedálhasználatra és egyszer állítólag megharagudott Lisztre is a túl-hangerőért, ahogyan urambocsá az egyik állítólagos Chopin-művet interpretálta Liszt). Szóval igen, még valami, Zoli kiváló rutinnal és érzéssel alkalmazkodott a PKE díszterem-akusztikához is, és ráadásul rutinosan kezelte, sőt, előadóművészetileg túllépte a rendelkezésre álló közepes minőségű hangszer hangzó kapacitásait is. S hogy további haragosokat szerezzek, hogy csak a barátaimról mondok szépeket: ja, az a PKE-s Yamaha zongora – hát, kedves PKE, kéretne kissé több figyelmet fordítani egy egyetem díszhangszerének állapotára, vagy csak egyszerűen kicserélni valami jobbra. A zongora diszkantja fakó érc volt, a basszusa hangról-hangra fizikailag egyenetlenül billenthető. Magam is kipróbáltam utóbb, bevallom, le a kalappal Zoli előtt, hogy ilyen egyenletesen tudta művészetté formálni a rendelkezésére álló fizikai egyenetlenségeket.
Néhány személyes benyomás a keringőkről és Zoli interpretációiról. „Vissza a jövőbe” sorrendben. Mondom, a „Rejtő Jenő” posztumuszokat tisztelem, de tényleg csak tisztelem… Viszont nagyon szerettem a 14-est, ébresztő kontrasztjaival. A 13-as háromszólamozásai nagyon-nagyon szépen kiegyensúlyozottak voltak. Hozta Zoli a 12-es tragikumát, viszont a 11-es középszakaszát már-már kifejezetten bécsies utalásnak éreztem (valóban próbálkozott Chopin Bécsben is kamaszkorában). Igazán különös szín volt ez. Chopin érdekes módon kevesebbet írt keresztes, mint bés hangnemben, de a 10-es, a h-moll, azt Zoli is érezte, hogy becsületesen szenvedélyes kell legyen (zárójelben mondom, itt éreztem egy kis megingást, igaz, ez személyes élmény, tapasztalatból tudom, hogy sok b után diezekre átállni megzavar minden rutinos előadót). A hetedik, szintén moll, cisz-moll, hát ez is nagyon szenvedélyes volt, és a perckeringő basszusai a helyükön, és az ötödik befejezése, igazán poénos lezárás volt, halk és aforisztikus. Érces volt a durranó negyedik a harmadik a-moll kifejező balkéz-tematikus munkája után. No, hallgassátok Chopint, ennyit tudok ajánlani.
Ja, még valami, Urtext és egyebek – Paderewski összkiadás, nem volt polgárpukkasztás, kifejezetten konzervatív volt a teljes zenei szöveg.

És igen, a ráadás, az ízelítő volt a következő, szeptemberi koncertre tervezett összes noktürnből, egy újabb posztumusz, a cisz-moll – a hatásos vég(r)e-nagyterccel… (Bogányi is játszotta itt valamikor ráadásnak, sajnos nem emlékszem az évszámra, majd kisegíttek, ha akartok).
A műsorismertetés már túl sok lenne, a teljes valcer-listát elérhetitek itt, a Zoli oldalán, meg a továbbiakat, hogy mikor mit fog még játszani: www.facebook.com/events/989550579473637

Ligeti András karmester ma (2024. aug. 5) lenne 71 éves. 2008 és 2011 között kvázi állandó vendégkarmester státuszban (nem szerződésileg, hanem „egyszerűen” szimpátiabeliben) sokat hívta őt ide vissza vezényelni az akkori nagyváradi filharmónia, Ligeti fel is virágoztatta pillanatnyilag ezt a zenekart, egy akkor rendelkezésre álló itteni provinciális alapállásból lett bizony az a nagyon látványos nagy virágzás… Rövid volt sajnos.

Sztárként fogadták itt Váradon szakmai értékei miatt, emellett ő emberileg mindig szerényen viselkedett, zenekarépítő türelmes pedagógus volt, kolléga és barát. (Igen, megkaptam már a „mai” filharmóniától replikaként, hogy csak a barátaimról írok szépet…) Emlékezetesek maradnak Ligeti maximalistán kicsiszolt interpretációi. Kívülről, azaz ahogy mondani szokás „belülről” szeretett vezényelni, hogy ne legyen útban a partitúra zenekar és karmester között. A gyors partitúramemorizálásról karmesterkurzust is tartott, ott sajnos nem jártam. Magyarországon hanyagolták az utóbbi néhány évtizedben, de a zeneakadémián még folytatta sokáig a karmesteroktatást, viszont sokat vezényelt külföldön. Tajvanban zeneigazgató volt, s Ausztráliába is gyakran hívták. Az életrajzát el lehet olvasni az interneten, Kossuth-díj, hegedűművészként a Magyar Állami Operaház koncertmestere, Claudio Abbado karmester-asszisztense (nekem sokat mesélt Abbadoról is…), a Magyar Rádió Szimfonikusainak karmestere stb.

Sorolok viszont párat a váradi „aranyidőkből” koncertjeiről: 2008. márciusában Brahms III. szimfónia (az első félidőben „mellesleg” Bogányi Gergely játszotta a Csajkovszkij b-mollt…), 2009. januárjában Jandó Jenővel közös koncert, Beethoven 5. zongoraverseny és Berlioz Fantasztikus szimfónia, 2009. decemberében Bartók Concerto. Majd javítsatok, ha szükséges, de úgy rémlik utoljára 2011. februárjában vezényelt itt Váradon, Liszt Faust-szimfóniát. Aztán más idők jöttek. Nem hívtuk többet. Ő még néhányszor hívott telefonon, de le kellett beszélnem róla, hogy jöjjön, hivatalosan vezetői költségvetési spórolásos felszólításra. Imígyen kezdett formálódni akkortájt a mára kialakult beton-Várad. Jött volna ő, csak szállás és útiköltségért is, ezt csak nektek mondom zárójelben. Mert szeretett itt dolgozni, építeni.

Ligeti András, Bandó, megtisztelt a barátságával, de a sok közös munka (részemről a szervezés) melletti sodorban utólag jöttem rá, hogy nem készítettünk az évek során egyetlen közös fotót sem, talán így volt rendjén, hogy csak idebenn maradjon meg. Ne külsőségekben.

Jandó Jenővel egyébként szobatársak voltak a „konziban”, sokat sztorizott azokról az időkről is, mint ahogy sok-sok másról, szakmai titkokról/fortélyokról és magánéleti pikantériákról. 2021-ben elment… Nem hívott már fel telefonon többet, hogy megkérdezze, jöjjön-e Váradra vezényelni. A szakmáért a hivatásért és a zenész barátaiért járt ide vezényelni, ahogy mondottam volt, Építeni, s nem a kevéske honoráriumokért. Isten nyugtassa, szerettem a humorát, a közvetlenségét, és hát a lényeg, hogy rendkívüli zenész volt.

Keresnék valami idevaló muzsikát is tőle, sajnos olyan ahol kép és hang is van kevés található. Ezért Sztravinszkij…

link alább: