Kategória: Zenekritika

Tóth Gábor írása

Rossini – A sevillai borbély – nyitány

Chopin – e-moll zongoraverseny

– szünet –

Prokofjev – VII. szimfónia

Helyszín volt (és előadók): nagyváradi filharmónia

Időpont: 2025. április 3., 19 óra

Statisztika: kb. fél ház, sajnos.

Karmester: Noam Zur (1981-es izraeli születésű, néztem szakmai életrajzát: Argentína, Dubrovnik, Frankfurt, szóval nincs vita, világot látott és -járt dirigens)

Zongorista szólista: Isabella Voropciuc (sz. 2002, Szatmárnémeti, jelenleg a kolozsvári zeneakadémián utolsóéves, utólag olvasom a programfüzetben, de már sokkal hamarabb hallom közben a játékán, hogy Csíky Boldizsár tanítványa, erről pozitívan majd alább még…)

Első gondolatom az volt, „ilyen műsort összerakni”… Aztán valahogy megkedveltem a változatosság szivárványszínű gondolatát, mint a mákos lecsót, tudod, amikor főzés közben véletlenül kettőt lapozol a szakácskönyvben. De nem reklamálok… M. V. voltam ott, nem úgy mint egyesek (színházi szlengben: „mint véletlen”), hanem „mint vendég” – egy jóbarát ismét jegyet szerzett.

Rossini nyitány: a „szimfonikus” zenén túl, most valóban színpadi nyitány lett. Két megjegyzés: a fúvósok nem voltak kellően kipucolva, s a tipikus vége-fokozás, amit Rossini olyan jól művel, itt nyers volt, s hogy duplikáljak, érzésem szerint nem érezte a zenekar. Amúgy a zenekar nagyon dicsérte ezt a karmestert, előre, próbák közben és utólag is, de nekem a technikán túl nem mondott sok mindene sokat, viszont amit lehetett, kihozott a mostani fiatal csapatból, ez tény.

Chopin, e-moll zongoraverseny. Nem tárgyalom, hogy második vagy első, azt már okosak kivesézték előttem. Nem értem, itt miért volt most pont négy nagybőgő, ha máskor, hangzásszempontok szempontjainak szempontjaiból nagyobb kaliberű műveknél elég volt pl. három is – ezt majd tudja magának a filharmónia, Ő osztja…

Mesélek inkább a szólistával kapcsolatos pillanatnyi zenei élményeimről. Isabella Voropciuc, ő benne a kiváló technikán túl éreztem azt az érzelmi tüzet is, amit Chopin annakidején, amikor szalonkesztyűsen kívülebb lépve zongoraverseny-írásra adta a fejét, még „csak” Beethoventől tudott ellesni e műfaj tekintetében.

Precízió, tusé, memória, ízlés, dinamika, szenvedély, intellektus, lelkiismeret, maximalizmus, stílusismeretben a líra és egzaltáltság közötti chopini egyensúly, penge virtuóz harmadik tétel, már-már scarlattisan csillogó tuséval. Ezeket véltem hallani most Isabellától. Talán csak a második tétel agogikája (ezt zenekarral biza nagyon nehéz jól időzíteni) volt kissé előre megcsinált, de hát egy utolsóéves zeneakadémiai hallgatóról beszélünk, kérem, nem is kéne ilyesmit már mondanom, itt kollaborálni kell, röviden és mélyvízbe dobva, nincsen meseidő. Szóval minden előbbi pozitívumról csak annyit, ez az, amit Isabella kolozsvári zeneakadémiai tanárára, Csíky Boldizsár zongoraművészre oly jellemző, s amit át is tud adni tanítványainak – Boldi biza nem enged ki a művészi pályára akármilyen zongoristákat a kezei közül, illetve hát minden eddigi növendéke, akit ismertem, hallottam, a legkiválóbb alapokat kapja tőle a pályára álláshoz. Amúgy egy saját élmény, tessék nyugodtan meghallgatni a Chopin e-mollban a zongora hosszas belépője után a „Hosszú az a nap…” kezdetű örökzöld indítóhang-rokonságot, nagyon kedves anakronizmus…

Második koncertrész… A Prokofjev-szimfóniával annyi volt a hiányérzetem, hogy nem tudom miért kell a „friss” Váradon mindjárt a Hetedikkel kezdeni, jó lett volna még hallani az előző hatot is mostanság a helyi közönségnek, mielőtt belenyesnek egy ekkora melóba a zenészek. (Persze az Első, az sláger, sokszor ment már itt az évek során). Prokofjev sötét világosságai azért szépen körvonalazódtak azok a sorok között kimondott kimondhatatlanságok, amiket a nagy Szovjetunió fél Európát átölelve tett lehetetlenül lehetővé a kimondani akarni akarók balsorsára. Visszatérve a zenekari hangzásra, a vonósoknál ismét hamisságokat hallottam, de hát már megszoktam. Úgy éreztem tovább ennek a zenekarnak még kicsit cseperednie kell Prokofjev Hetedikjéhez. Nem elég rá három-négy nap próbaidő. Nagyjából az első tétel közepére érkezett meg valamennyire önmagához a zenekar. Eszembe jutott, hogy talán követni kéne a zenészeknek is azt a példát, amikor a jól fizető hegymászók által hajszolt serpák csak úgy minden ok nélkül néha-néha megállnak, hogy legyen idejük bevárni a lelküket. Tény, Prokofjev nagy zeneszerző volt… 190 cm. magas kb. Fel lehet nőni azért hozzá, idővel – és gondosabb műsortervezéssel persze.

Fél ház volt kb., ahogy már mondtam, de a legjobb poén, hogy a közönség nem értette meg a Prokofjev-szimfónia végén, hogy hát itt van a vége – kb. 20 másodpercig csend volt, de nem az a csend, amikor elalélsz a Mozart-rekviem végén az üres kvinteken úszva pl., hanem az a zavaró fajta, az az értetlen, buta csend… Még szerencse, hogy a zenekar tudta hol a vége, nekik legalább le volt írva a stimmekbe, hogy ott a záró ütemvonal.

– alább, ebből két koncertről –

Tóth Gábor írása

A két héten át tartó koncertsorozat (idén, ha jól számoltam 5 db. koncert), azaz a Tavaszi Fesztivál immár hagyomány itt Nagyváradon, majd alább a részletekről is. A kamara- és kamarazenei koncerteket kihagytam idén, de voltam, a két csütörtökin, és utólagos, hálás köszönetem egy nagyon kedves kollégának, aki meghívóval szolgált számomra, mert hát manapság „jövevények” (mint mondjuk M. V.) nem járhatnak csak úgy ki-be ott az egykor áldozatosan a művészetért végiggürizett váradi közelmúltból, a csillogó, jól keretezett és szervezett látszat-jelenbe a mai elit-protokoll nagyváradi filharmóniába.

A két egymást követő (március 20. és 27.) csütörtöki koncertről szól majd tehát az alábbi dupla beszámolóm. Mint mondottam már egy korábbi írásomban, Jókai-év van, s ha rövid is a póráz, de hosszú lesz a próza. Akinek van türelme, olvassa. Köszönettel.

1.

Március 20-án Tiberiu Soare vezényletével és Nagy Kálmán szólójával Vivaldi–Piazzolla – 4+4, azaz 8 évszak

2.

Március 27-én Liviu Prunaru hegedűszólójával és Ciprian Marinescu vezényletével Bruch g-moll hegedűverseny, majd a második részben Beethoven V. szimfónia.

Japánról tudjuk, ott nemigen van szabadnap. Dolgoznak… De, amikor elkezdődik délről északra tartva a cseresznyevirágzás – ez a náluk nemzeti szintű, s egyben komoly spirituális értékű szimbolikus ünnep – voltaképp olyankor tudja kivenni csak otthoni szabadságát itthonra Ciprian Marinescu is, a már 27 éve Oszakában letelepedett bukaresti származású hegedűművész, s aki tulajdonképpen a nagyváradi filharmónia ekkortájt, azaz minden márciusban, 2011 óta megrendezésre kerülő Tavaszi Fesztiváljának ötletadója, impresszáriója, társszervezője, 2012 óta pedig karmesterként is fellépője.

Sokat dolgoztunk együtt, ezen is, egykor, mindig örülök, ha újra látom itt. és ismét találkozunk. Japán tanítványai avagy oszakai diákjai mellett hívja, hozza Ciprian szerencsére régi itthon maradt, vagy hát azóta itthonról elszármazott kollégáit és barátait is, idén például olyan kaliberű művészek léptek fel a fesztiválon, mint Liviu Prunaru, az amszterdami Concertgebouw koncertmestere (mint megtudtam már nem tartja ezt a funkcióját, de 2006-tól az volt). Továbbá, Tiberiu Soare karmester, a bukaresti opera dirigense. Mindenkori szerénységük és barátságuk ellenére, nem „kis” arcok ezek a fiúk. Prunaru a világ top 5 zenekarának koncertmestere volt pár évtizedig ugyebár, Tibi karmesterként pedig olyasmiket tett le az asztalra prométheuszi tűzátadásokkal, amit kevesen vállalnak, pl. történetesen Enescu Oedip-jét is. Szóval ismétlem, olyan fiúkról beszélünk, akik az életüket tették oda lángolni a zenéért. A jelenleg gyenge lángon pislákoló váradi filharmónia-vezetés hálás lehet, hogy megtisztelték…

Liviu Prunaruval és a régebbi kollégákkal épp beszéltük, hogy a hegedűművész-barát 16 éve nem lépett már fel Váradon, úgyhogy nagy öröm volt újra itt látni, hallani, találkozni. Tibi Soare szerencsére visszatérő vendég itt, pedig nincsen közel a román főváros a „nyugati” Várad-perifériához sem, igaz, egy időszakban (2009-2014 között) ő sem ért rá távoli elfoglaltságai miatt (a karmesterség mellett család, tanítás stb.) Bukarestből Váradra jönni vezényelni – őt, ha jól tévedek 2007-ben hívtuk először Váradra vezényelni.

Képzavarokat elkerülvén, próbálok kronológiai sorrendben a fesztivál két csütörtöki ún. nagykoncertjére reflektálni.

1.

március 20:

Nagy Kálmán – hegedűs szólista

Tiberiu Soare – karmester

(a felsorolási sorrend fordítottsága alább majd kiderül)

A Vivaldi–Piazzolla kombinációt ötletként én először élőben a váradi filharmóniában Kosztándi Istvánnal, a szegedi szimfonikusok koncertmesterével hallottam itt 2010-ben. Vivaldin 4, Piazzollán még 4, de még Pizzán is sok 8 évszak egy szuszra (maximum 5 van ilyenből azt hiszem, cinque stagioni), de még filmben is sok (az 1987-es magyar filmsorozat is nyolc külön részre volt bontva). De a szabad asszociációt félretéve, ez a Vivaldi–Piazzolla közös verzió azóta is természetesen ment már máskor is itt Váradon, ez közönség-légypapír, nyilván tartalmi értelemben.

Most Nagy Kálmán, a marosvásárhelyi származású nagyváradi koncertmester játszotta a szólót. Úgy rémlik, 2012-ben Kálmi már előadta a „csak” Piazzolla-évszakokat itt Váradon, akkor még vendégművészként, Bodurian Aram (Székelyföldi Filharmónia direktora) vezényletével.

Adatokat félretéve… Nyolc évszak nem semmi tehát egyhuzamban. Kálmán más bokros koncertmesteri és egyéb teendői dacára is bevállalta, hogy megmutatja magát ismét másként is, ilyen hosszú és széles szólista szerepkörben – korrekten helyt állt: tartásban, technikailag, művészileg egyaránt. S ami még szimpatikus volt, hogy a látszólag „csak” vonóskíséretet (a filharmónia-büdzséből kifolyólag elektronikára kényszerült csembalistának külön dicséret), szóval a vonósokat Tiberiu Soare karmester rendkívül jól összekovácsolta, hangszínekben, frappáns artikulációkban – pedig ugye ezeket a darabokat hagyományosan inkább karmester nélkül szokták előadni, de most milyen jót tett a külső tapasztalt fül és kar az összképnek, jobban mondva az összhangnak. Tibi Soareról mindig kedvelem elmondani, hogy eredetileg tubás volt, csak tovább tanult párhuzamosan, és karmester lett, és nem akármilyen. Lám, a zenekar leghátsó bal sarkából milyen kiváló összekovácsolójává lehet válni egy teljes szimfonikus együttes újraépítésének.

Nem szeretek általánosítani, de ez az utóbbi években egyre újabb, jól toborzott filharmónia-közönség Váradon igazán kifinomultan művelt és olvasott lehet, hiszen minden egyes tételt külön-külön is megtapsolt, most is, annak ellenére, hogy a műsorlapon szépen fel volt részletesen sorolva mi micsoda után és hogyan következik és hány részből áll… Amúgy telt ház volt, tehát láthatóan (és hát akkor hallhatóan is) van közönségszervezés, ez jó, tényleg csak a csillárokon nem volt publikum. S ha már zenén kívüli dolgokról is esik szó, szép és tartalmas (ráadásul információközvetítő is) volt a dinamikus, évszakonként színben és tematikában illően változó dizájnja a színpad fölé kivetített ún. banner-nek, megkérdeztem a filharmónia hivatalos fotósát, és hát kiderült, ő maga volt az alkotó, akit mondjuk én Sergiu Gabrielként ismertem eddig, de ő végső soron Sergiu Suci-ot mondott hivatalosan, szóval gratulálok, az ő ízléses tervezése volt az információs-művészi fejléc.

A sorrendre még visszatérve, a Gidon Kremer által népszerűsített változat szólt természetesen, az interkalált zenei és természeti páros körforgással, bár mint tudjuk a déli féltekén Buenos Aires-ben épp fordítva történnek az évszakok, mint „mifelénk” Velencében, nosztalgia is ez egyben, mert hát már eltűnőben vannak az évszakok…

Amit kevésbé szokás szóvá tenni, Leonyid Deszjatnyikov hangszerelte és komponálta „kissé” át, improvizációkkal ezt az egészet, így, azokkal a szellemes idézetekkel együtt, amikor Vivaldi olykor belecseng Piazzolla végkifejleteibe. Tavasztól tavaszig tartott így a műsor. Ja, majd elfeledtem, Gidon Kremer egyébként valamikor, fiatalon még fellépett egyszer itt Váradon a filharmóniában, de sajnos évszámra itt én nem emlékszem és az azóta elhunyt Sándor Dénes akkori művészeti szervezőt, régi tanáromat, Kremer meghívó iniciátorát sem tudom ma már megkérdezni róla…

2.

Prunaruval kapcsolatban lehet szűkszavúbb leszek, mert Liviu egyszerűen lehengerlően szerény és precíz és fényes és hihetetlenül alázatos – Bruchban is, és egyáltalán hegedűsöknél bárhol, pl. ilyen tiszta E-húron való intonációt sosem hallottam itt az elmúlt 20 évben. Prunaru, egy őszinte szöveges bevezetője után egyből ráadással, tehát nem „bis”-szel hanem „for”-ral kezdte, merthogy évfordulók voltak ugyebár… 50 éves pályafutása, 35 éve ment el az országból, illetve ami csak négyszemközt hangzott majd el utóbb, épp 16 éve nem hívták már meg Nagyváradra. Szóval Vasile Filip Román szvitje hangzott el még Bruch előtt Prunarutól. Ja, bocsánat, ráadás: Paganini 13. caprice, titkosan illeszkedett Bruch-hoz… Aztán, hát Bach 2. szonáta, Andante, ilyen „szólamokra” szoktak letérdelni mise közben… Kozmikusan letaglózó és felemelő, főleg, ahogy hallhattuk a „pillanatot”.

Igen, és hát a két elő- és ráadás között, mégis egy hegedűverseny is. Van az a mondás, amikor kénytelen az ember építészetre táncolni, szavakban zenélni, szóval Bruch minden sötétje és fénye ott volt, ahol és amikor kellett, az a romantikus konzervativizmus, lágyság és mélység fénylik egyszerre, repül a líra és dráma felváltott szárnyain. Éteri. Micsoda szürkétől ezüstig árnyalt fénypalettát adott át Prunaru. Szinte el is feledkeztem a zenekarról közben, ahogyan Ciprian Marinescuról is, aki vezényelt…

Vastaps. Szünet.

Liviu és Ciprian még sosem játszottak együtt itt Váradon, köszönetem nekik az infóért a szünetben, de azért is, hogy elmondták, épp 30 évvel ezelőtt koncerteztek közösen Japánban.

Folytatván a közös sorsot, Ciprian bevállalt a második részben egy sors-szimfóniát, a Beethoven Ötödiket. Erről jut eszembe, rég, lehet több lett volna a közönség egy Beethoven Ötödikre a nagyváradi filharmóniában. mint most, kicsivel haladtuk meg a fél házat, ilyen csodás műsorra, szomorú. De legalább tapsolta a publikum a tételeket. Külön-külön is. Az új váradi hagyomány…

Ciprian igyekezett kiemelni a beethoveni tipológia kontrasztjait, az I. tétel kegyetlen és gyors volt, akár a sors, friss volt azután a második – a vonósok hamisságairól már inkább semmit, mert a színarányuk jobban be volt állítva most, mint a fúvósoké. Az átmenet a kapcsolt finálé előtt kicsit szakadozott volt, viszont maga a finálé penge lett, lelkesítő, még ha a hegedűk felett el is úsztak a fák… Szeretem, hogy Ciprian szereti és hozza Beethovent (tavaly azt hiszem a Hetediket vezényelte) – a filharmónia mostani műsorpolitikájával ellentétben mégis hallhatunk régi jó felvilágosult bécsi dolgokat újonnan, frissen.

Tóth Gábor írása

Helyszín: Nagyvárad, Posticum

Időpont: 2025. március 14–15.

Sajnos csak 14-ére volt időm eljutni a jazzre, de 15-én már blues volt, úgyhogy az volt vélhetően a valódi szabadság, gondolom, hiszen ez a blues lényege a rabigából előtörni, meg hát a jazzé is. Beszámolni tehát a 14-i két csapatról tudok, Little G Weevil nekem kimaradt prózai önszervezési okokból.

Fellépők 14-én este:

Cristi Copaciu kvartett (mondjuk pont Cristi Copaciu nélkül) – Kolozsvár

Andrei Mânzat – zongora

Andrei Voica – vibrafon

László Sándor – basszusgitár

Frankie Ercsei – dobok

Symbiosis 5 – Budapest

Kapolcsi Szabó Levente – zongora

Drippey Máté – szaxofon

Virág Benedek – gitár

Gyányi Tamás – nagybőgő

Majsai Roland – dobok

Tetszik a párhuzam a nagyváradi Posticum kulturális központ legutóbbi jazz-koncert időzítéseivel: a „hátulsó ajtó” (Posticum laude) és a „lent” (Jazz-alagsor) allegóriája, a baráti oázis, távol a városközponttól, azaz a JazzLand – kanyargós utak hoznak el ide, és kacskaringós lépcsők visznek le a zenei klubhangulatba, mondom azok kedvéért, akik még nem voltak itt, mert ugyanúgy kelti a Posticum a távoli megfoghatatlan szabadság illúzióját, például a jazz hallgatatásával, ahogyan egy Janus-arcú március 15. gondolata, amire már csak néhol rímelnek mai elvesztegetett napjaink. Fritz Lang Metropolis-a jut még eszembe hirtelen párhuzamként, szóval a kívülről kontrollált, de azért legalábbis vélt-remélt belső szabadságunk, ami szintén metrumok között kénytelen hinni pillanatnyi saját mozgásában. De itt a Posticumban árad a szabadság és értékegyenlőség érzése, úgyhogy kiváló oázis, mint mondottam (és vélhetően fogom is még) többször.

Sok hasonlat van a kontrollált, tervezett, de belül mégis működő improvizáció-szerkezetekben, az egymásra való rezonálásban. Szeretem az intelligensen spontán aleatóriát, valaki elveti a kockát, és valaki felemeli.

Kiváló ötlet és időzítés volt tehát a metaforikusra sikerült/avagy tervezett jazz-hétvége március idusára a Posticumba. Belső (zenészek) és külső (közönség) emberi rezonanciák tekintetében is nagyszerű volt. Ezzel nagyjából már el is mondtam mindent, de azért még néhány zenei részletet pszeudo-dokumentálás végett…

A kolozsvári Copaciu kvartettben a leginkább az tetszett, hogy a konzervatóriumból szinte még alig kikerült fiatalok milyen tisztelettudóan illúzióteljesek tudnak maradni a hagyományokhoz, azzal együtt, hogy frissek, humorosak, és saját ötleteiket az elődök iránti zenei alázatba bele tudják helyezni. Sok mindenkinek ajánlanám a mostani generációkból ezt a tisztelettudást és ezt a dokumentáltságot.

Cristi Copaciu kvartett tehát: őket tavaly júliusban hallottam legutóbb itt, akkor más felállásban, most ugye épp a névadó nem volt jelen, de ugyanazt a kicsit funkos fúziós vonalat hozták, amiben benne van azért a klasszikus mainstream tartás is, kortárs fiatalos szellemes érzésvilággal, emellett nagyon kellemes meglepetés, hogy még ebben a nagyon fiatal generációban hogyan bukkan fel például egy quickstep-nosztalgia vagy miként tölt tartalmakat a szvignkultúra tisztelete. Továbbá akik ilyen művelten szeretik és tolmácsolják Herbie Hancock, Charlie Parker, Pat Metheny stb. számait, le a kalappal a nagyok előtti őszinte odahajolásuk előtt.

Második koncert ugyanazon este.

A budapesti Symbiosis 5 valóban szimbiózisban működik/működnek, öten. Mondanám, hogy hihetetlen, de tudom, hihető és valós, sőt, velős, ismerem a magyarországi jazz-kultúra, és jazz-oktatás egy töredékét: pazar, csak sajnálom, hogy kiváló alapozók, pl. Bartók (vagy Kodály) már nem hallhatják. Bár szerintem Bartók igen… valahonnan mélyről, a Mikrokozmosz-magokból kiindulva, ahogyan a Symbiosis 5 is tette, szerintem, ha akarva, ha akaratlanul, de ott volt valami. Nekem elsőre a hangszínpárhuzamok varázsosan érzékeny összeillesztése tűnt fel, valamint a rendkívül intelligens zenei humor, kubista kikacsintások, a nagy amerikai elődökre vonatkozó áthallások, reflektálások, ettől függetlenül egy saját, kifinomult, érett, magabiztos, és mint mondottam volt, nagyon szellemes zenei intellektuális és érzékeny közös nyelvezet. Szóval tényleg szimbiózis a javából. Itt már csak egy magamfajta szamár tépheti a száját, hogy miket hallott, amiket ezek a profi fiatal srácok játszottak, úgyhogy nem ragozom. Viszont köszönöm nekik, hogy utóbb a teljes setlist-et átadták.:

Kezdet (Majsai Roland)

Picasso (Drippey Máté)

I Was Just Wondering (Kapocsi-Szabó Levente)

Contentment (Drippey Máté)

Step One (Kapocsi-Szabó Levente)

Dobozba Zárva (Majsai Roland)

Last Chance (Kapocsi-Szabó Levente)

Köztelek Blues (Majsai Roland) (ez utóbbi számmal kapcsolatos emlékem – Köztelek utca – és a közlésért való köszönetem, hogy egykor nem itt volt a budapesti jazz-tanszék – sajnos rég jártam arra, de akkor még az V. kerületben volt, ma a Ferencvárosba került, legalább ezt is megtudtam).

Tóth Gábor írása

Helyszín volt: Nagyvárad, filharmónia

Időpont: 2025. február 27., 19 óra

Műsoron: mint a cím is mutatja, Csárdáskirálynő, de koncertváltozatban

(a rend kedvéért írom: helyi szimfonikusok és kórus egyaránt, a kórusmomentumok oldalról, rendezői balról, azaz a nézőtérről megoldva, és ráadásul kellemes meglepetésemre eredeti hárfa is ezúttal, a múltkori Debussy absentia után, tehát szóval mégis lehetséges jól hárfázni a váradi hárfán, csak tapasztalat kérdése…)

Karmester: Kulcsár Szabolcs (Kolozsvári Magyar Opera)

Karvezető: Laurențiu Bischin (szebeni, kolozsvári, prágai vonalon, ahogy olvasom, 1990-es születésű, róla bevallom először hallok, s örülök, mivel évek óta nincsen nevesítve kórusvezető a filharmóniánál itt Váradon, mintha önmagát készítené fel mindig ez az énekkar a koncertekre)

Énekes főszereplők (főként a temesvári opera koprodukciójával):

Varvari Gabriella – Szilvia (nagyon kellemes meglepetés, hogy a Váradon is rég ismert Gabi mély mezzo létére is milyen jól énekli ezt a szopránszerepet)

Cristian Bălășescu – Bóni

Marius Zaharia – Edvin

Cristina Vlaicu – Stázi

Octavian Vlaicu – Ferkó

Ionuț Hinsu-Mariș – Leopold

– kórustagok epizodikus szólószerepeit nem nevesítette a filharmónia, talán illett volna, mert voltak ők is.

Nem húzom a szót, mindannyian nagyon jó szólókat, egységes duetteket és kiváló fiatal csapatot alkottak a fentebbi nevesítettek és nem nevesítettek egyaránt.

De mégis húzom a szót, másként… Kicsit tudathasadásos állapotba és anakronizmusba keveredik az ember fia/lánya, ha Kálmán Imréről, illetve hát Emmerich Kálmánról van szó – voltam anno Bécsben a sírjánál tiszteletemet tenni, az utóbbi név, azaz Emmerich van ott is márványba vésve arannyal… Tehát a nagyváradi filharmónia sem hibázott a plakátra vésésével, sőt. Hát még ha esetleg Sylviáról, Szilviáról, Silviáról, Csárdáskirályőről, Czardasfürstinről, Es lebe die Liebéről esik szó, meg librettókról, nyelvekről, rendezői változatokról, németről, magyar átdolgozottról, vagy a Békeffi/Kellér 50-es évekiről (az általánosabban bevésődöttről) és később visszadolgozottakról, amiket az eredeti Leo Stein librettóhoz közelítettek újra, akkor még jobban zavarba jön az ember a változatok közt.

Mindezt az előzetes képzavart a mostani előadás mindenesetre összegezte a Nagyváradi Állami Filharmónia, vagy inkább mondjam úgy kortársul, hogy Filarmonica de Stat Oradea szervezésében, azzal a gesztussal, hogy a Csárdáskirálynőt nem nevezte így nevén, hanem Silvia cím, alatta pedig a Czárdásfürstin cím szerepelt a plakáton – ellentétben a fordításkényszeres helyi megmaradt magyar sajtóval, akik természetesen magyar nyelven közölték a címet, s ezzel esetleg félrevezették a közönség kevésbé elődokumentálódott részét.

A tehát „minek nevezzelek” c. operettből egy slágerkivonatot hallottunk most, ami dalát csak lehetett, színpadi egyórás kompakt formátumban előadtak román librettóval – utólagos köszönetem Gabinak és Szabinak is, hogy kérésemre megüzenték utóbb az első román fordítást eszközlő librettista nevét, Petre Bărbulescuét, akinek szövegében, ahogyan értettem, nyilván szintúgy további módosítások is keletkeztek évtizedek, rendezések sokaságai nyomán.

Koprodukcióban szólt tehát ez a darabkivonat a Temesvári Román Nemzeti Opera szólistáival, illetve az oda részben vagy jobban kötődő tehetséges fiatalabb operaénekesekkel, továbbá a Kolozsári Magyar Opera karmesterének Kulcsár Szabolcsnak kiváló műismeretű irányításával, a filharmóniában, Nagyváradon.

Első körben gondoltam, nem megyek el a koncert-operettre, de Szabolcs és a címszereplő Gabi számomra oly mértékben régi kedves kolléga, ismerős, barát, hogy mégis.

Szabolcs kiválóan ismeri ezt a műfaji repertoárt, is, vele kvázi maratoni Csárdáskirálynőket láttam és éltem át, például itt Nagyváradon a filharmónia és a magyar színház közös koprodukciójában még 2007-ben és azon túl, még az aradi színház is meghívta ezt az előadást akkoriban. A Kolozsvári Magyar Operában korábban látott Csárdáskirálynő(k)ről viszont már csak annyit szólók, ott tokkal-vonóval volt mindig minden, nem úgy mint most itt… Most csak vonóval, a tok (a kerettörténet) nagyrészt az öltözőben maradt.

Nekem kicsit csonka így a történet, de kedveltem, hogy most először románul is hallhattam a librettó tekintélyes részét, még ha az énekesek nem is mindig tették túl érthetővé a szövegeket.

Amit most hallhattunk tehát, visszautalva a tokra és vonóra, az az operett slágereinek kivonata, kerettörténeti láncolatban. Nagyon szép CD-válogatás volt. Ezt nevezte nevén koncertváltozatú operettnek a nagyváradi filharmónia, ezt a nagyjából egy órát tartó verziót, ami a minden számok közötti ismételt tapsokkal (lám, örök siker a darab) időben összeadva 20:09 órakor zárult nagy sikerrel.

Kb. 70 százalék telítettségű nézőtér volt, az utóbbi években már elpárolgott (elpárologtatott) magyar ajkú váradi közönség maradéka valamit előre érezhetett, mert nem láttam közülük szinte senkit a teremben.

Kálmán Imre egyébként köztudottan rettegett a 13-as számtól, ami a korabeli premier dátumát is befolyásolta.

Annak külön örvendek, hogy a Kolozsvári Magyar Opera karmesterét, Kulcsár Szabolcsot újra felfedezte a mai nagyváradi filharmónia, mivel dirigensi szempontokból mostanság jobbára más importokból dolgozik itt a menedzsment. Nagyszerű és lelkes művészeti munkát hallhattunk Szabolcstól, aki még a közönséget is tapsra vezényelte-buzdította néhol.

Gratuláció ugyanakkor a zenekar és énekkar részére, hogy a hirtelen jött stilisztikai operett-sebességváltójuk is remekül működött a karmester lelkes és szakértő segítségével.

Hát, még azért a best of-ról néhány szót: Cum să trăiești fără de dragoste (ez a: Jaj cica…), Îți amintești (Emlékszel még), Ăsta-i amorul (Te rongyos élet), Hai da romale (ha jól tévedtem a szövegértésben… a zene: Hajmási Péter…) stb. – nehéz lenne mindent felsorolni. Számomra nagyon új felismerés volt. Más jelzőket is keresgéltem, de maradtam a szubjektív és viszonylag semleges „új”-nál, mint egy váradi újszülött, aki jócskán elmulasztott évtizedek tekintetében egy vélhetően egykor itt pezsgett magyar operettvárost…

Tóth Gábor írása

Időpont volt: 2025. február 26., 19 óra

Helyszín volt: Nagyvárad, római katolikus püspöki palota

Fellépők:

Grigory Kalinovsky

Artur Kaganovskiy

Ferencz István

– hegedűk

Kaganovskiy Eszter – brácsa

Török Zsolt – cselló

Műsoron:

Leclair – e-moll szonáta op. 3, no. 5

Fr. Hermann – d-moll capriccio no. 1, op. 2

Dvořák – Terzetto, op. 74

Grieg – g-moll vonósnégyes, op. 27

Immár három éve hangsúlyosan jelen van Nagyváradon állandó helyi vendégként, havonta egy alkalommal (kisebb nyári és téli szünetektől eltekintve) a Kaganovskiy Zenei Esték (KZE) a barokk palotában – helyesebben: a római katolikus püspöki palotában, hiszen az egyház a házigazdája e kamarazenei, s olykor kamarazenekari sorozatnak.

Mindig igyekeztem tartalmilag és minőségileg tartani a lépést a KZE művészeti üzeneteivel, de voltaképp újra meg újra azt konstatáltam, hogy már szinte nincs mit mondanom pluszban hozzájuk képest, mert ők mindig mindent (sőt többet is) elmondanak a zenéjükkel, és például az igényes műsorközlő leporellóval. Kicsit úgy járok ezzel, mint a Pernye András zenetörténész által egykor emlegetett szamár, aki a versenylovak között inkább csak nézne és hallgatna.

Nagyváradon jelen pillanatban nincsen zenei szempontból párja a KZE sorozatnak szakmai minőségben, tartásban, eleganciában, s a szervezők által biztosított közeg megteremtése természetesen szintúgy hozzájárul, hogy elitkultúrát sikerült létesíteni szigetként itt, ahogy mondottam volt: havonta egy alkalommal. A KZE kamaramagjának mindig vannak hazailag és nemzetközileg professzionálisan elismert meghívottai, mint most épp Grigory Kalinovsky (aki ugyanazon a héten mesterkurzust is tartott itt), de emellett újabban gondoskodnak mindenkor tehetséges pályakezdő művésznövendékek bemutatásáról is, mint a most épp visszatérő Ferencz Istvánéról.

A mindenkori művészeken/alapítókon túl, azaz Kaganovskiy Artur és Eszter (egy pár zeneileg, emberileg, lélekben), vannak állandó és változó vendégművészek, kamarapartnerek is nyilván, de időn átívelően valahogyan az az érzésem, hogy Rogériusz és az egykori művészetpártoló Patachich báró, meg hát még maga Szent László és még Sissi is gondoskodik a váradi barokkpalota dísztermének mennyezeti festményeiről letekintve, hogy ez a felvállalt zenei minőség továbbra is kitartson, szem és fül előtt megmaradjon a megfelelő magasságban. Természetesen a mennyezeti képzelgéseimet félretéve itt a művészek gondoskodnak mindenkor erről a hangzó nívóról, csak hát mégis jó, hogy van hely Váradon, ahol még itthon vannak velünk azok a figyelő történelmi szemek, és fülek is akadnak, jelenkoriak is talán, s ez különleges adalék mindenkor egy intellektuálisan, valamint közösségileg is  megfelelően rezonáló koncerthelyszínhez.

Közösség–közönség mindig bőségesen van itt, a KZE mindig egy ünnepnap voltaképp, azzá lett minden hónap utolsó szerdája itt Váradon. Telt ház volt most is. Mint megtudtam, az előzőleg meghirdetett Patachich-trió tag, a csellista, betegség miatt sajnos le kellett mondja a koncertet, s gyorsan mást kellett találni. Mindenestre nagyon operatívan és tökéletesen sikerült megoldani a próbákat/koncertet megelőző helyzetet, a magyarországi Kállay Ágnes helyett azonnal hívtak egy illő kaliberű művészt, a kolozsvári filharmónia elsőgordonkását, Török Zsoltot. Sokszor voltam hasonló helyzetben művészeti szervezőként, csak gratulálni tudok. Nem semmi egy Grieg-kvartettre beugrani néhány nap alatt…

Ha már itt tartunk nekem Grieg volt a szívem csücske, de minden más darab is tökéletesen működött és rezonált.

Leclair e-moll szonátájáról persze óhatatlanul sztereotípiaként Bach kettősversenye jutott eszembe, volt lágy és gazdag intonáció egyaránt. Artur Kaganovskiy és Grigory Kalinovskiy (mint elhangzott, egyben Artur egykori tanára) játszották szakértő zenei régi barátsággal.

Friedrich Hermannt – Capriccio no. 1, op. 2 – bevallom most hallottam először, nagy mendelssohni meglepetés volt, sok vastapsot is kapott a három hegedűs, az előző két említett művész mellé a fiatal váradi Ferencz István csatlakozott, újabb tanítvány, ezúttal Arturé, szóval tanítványok tanítványai hármasban – ahogy utóbb Böcskei László püspök is megfogalmazta hagyományossá vált köszöntő zárszavában.

Dvořák op. 74-es Terzettója megnevezésében „csak” ennyi (de tartalmában…) – hát bevallom ezt sem ismertem eddig a cseh mozdonykedvelő mestertől. Grigory, Artur, Eszter kifinomultak és szenvedélyesek voltak egyszersmind. Dvořák valóban a zenetörténet egyik legpozitívabb egyénisége – bevallom nemcsak saját fülemre támaszkodva mondom, hanem Harold C. Schonberg is megerősíti ezt, a New York Times egykori kritikusa.

Grieg, saját szerény bevallása szerint tőkehal szagú bergeni bukéjáról viszont egy régi anekdota jut eszembe. Azért is érdekes, mert nem csak e g-moll kvartett (G, mint Grieg – kis g-vel kezdődik, de nagy G-vel végződik), szóval a II. tételének hangulata kapcsolódik számomra Kodály korai Intermezzo-vonóstriójához, hanem összességében Grieg is a „Norvég leányok”-hoz („esik, esik…”, Weöres). Grieg azt meséli, utált iskolába járni, s iskolába menet még akkor is beállt egy-egy eresz alá vizesnek lenni, ha csak alig esett az eső, hogy aztán a tanításból gondosan hazaküldjék az elázott ruhája miatt. Lehet, vagy sem, hogy ez okozta későbbi felnőttkori komoly tüdőproblémáit is. Mindenesetre a művészetén csak pozitív nyomot hagyott a norvég eső dacára is a napsütötte zenei kitartása.

Nagyon szerettem ezt a Grieg-kvartettet most, nyilvánvalóan ez volt az est fénypontja, legalábbis számomra. Ritmikailag, harmóniailag is összerakni ezt a vonósnégyest a csellistacsere-kényszer dacára is… Grieg nem vicceli el amit megkövetel, nagyon tüdővel voltak odatéve a vonók, szerettem az I. tétel érzelmi kivéreztetését a végső letaglózással, a II. tétel kontrasztjait is. Mindig frissek, meglepőek Grieg könnyednek tűnő, ám szakmailag komoly játékai – anno Bartók is nagyra értékelte ezeket, olyasmit is mondott Griegről, hogy végre jött valaki, aki zeneileg „az elsők között szakított a német rabigával.”

További tételek, III., kiváló kontrasztépítések, még Mendelssohn Lipcséje is kicsit visszhangzik, (meg hát Grieg saját zongoraversenye is), nem mellesleg az a Lipcsei zenei közeg, amit Grieg (akár az elemi iskoláit sem), szintén nem nagyon szeretett.

Hatásos volt továbbá a IV. tétel, főként a felismerés, hogy zeneileg milyen európai közös nagy rokonságban állhatunk pl. a norvégokkal, alföldi dudatáncban akár (részemről így kerültem további képtársításokba: Kodály és Grieg és Weöres különös társaságába). Előadásmód tekintetében pedig megveszekedett nagy kontrasztokkal zajlott a rapszodikusan hatásos finálé – „őrületesen” jó kamarazene volt.

A fotóért köszönetem a szervezőknek.

Tóth Gábor írása

Esemény helyszíne volt: nagyváradi filharmónia

Időpontja: 2025. február 20., 19 óra

Karmester: Andrej Vesel

Szólisták:

Miguel Rocha (hegedű)

Lucas Garcia Muramoto (cselló)

Bella Schütz (zongora)

összegezve – a salzburgi fiatal Trio Callas

Műsoron volt:

Beethoven

– III. Leonóra-nyitány

– Hármasverseny

– 4. szimfónia

Andrej Vesel, a minden szempontból (életkorban, időrendben és temperamentumban is) rendkívül friss nagyváradi új állandó karmester előző héten még második bécsi iskolát hozott Váradra, de most utóbb előzőt, progresszívet: Beethovent.

Trio Callas – a két nappal korábbi kamarakoncertjükről (Mozart, Copland, Brahms) sajnos lemaradtam… Az életkor tekintetében nagyjából 20-as éveik elején járó fiatal triótagok esetében Mozart Salzburgja a találkozási kulcsszó, az ottani jelenkori közös zenetanulmányi kötődéseik. Miguel Rocha (hegedű) portugáliai (Braga), Lucas Garcia Muramoto egyszersmind São Paulo-i és tokiói, Bella Schütz párizsi, bár ő is a közép-európai német tengelyt választotta, Salzburg–Berlin–Bécs. Világpolgár fiatalok.

Mostanság kialakított műsorpolitikájában a váradi filharmónia egyre ifjabb vendégművészekre fókuszál (valamiért), közéjük tartoztak most e trió tagjai is, s bár sokfelől jöttek, végül is Salzburg az említett kulcspontjuk, s persze az iniciátor, Andrej Vesel karmester, barátjuk, a szintén viszonylag új, de eddigi váradi koncertjei száma és tartalmai alapján immár előrelátással építkezni szándékozó itteni állandó filharmónia-karmester.

„Triumful dragostei” – hát ezt most nem fordítom le… de természetesen Valentin-napra hajazott a koncert ezen címe, szárnyas szívvel társítva plakátszimbólumként. Őszintén, ezektől a filharmónia által választott közönségcsalogatóságra szánt szárnyaló címektől bevallom mindig padlón vagyok szárnyszegetten már első olvasatra – de hát ma már stratégia kell, mert valami statisztikák folytán úgy vélendő, (három Z–vel fogalmazva) hogy az esetleg Zenét fogyasztandó emberek többsége, kizárólag a Zenéért manapság nem megy már be Zenét hallgatni koncertterembe.

Bálint avagy Valentin tekintetében természetesen nem vonom kétségbe Leonóra szerelmi hűségét, stílszerűbben „Fidelitását”, sem pedig Beethovenét a zenéhez, a szív-szimbólum itt valóban találó. Beethovennek, a heiligenstadti pillanatnyi kényszerében elgyászolt fizikai hallásvesztés-reménytelenségén túlmutat égni akaró tűzlelke, de utóbb emiatt sajnos csak a mája lett nagyobb a szívénél – prométheuszi átok (ott van mellesleg az Eroica végén is).

Egykor voltam ott tiszteletemet tenni Heiligenstadtban, ahogy a múlt heti műsoron szereplő Manon Gropius sírjánál is Grinzingben. Bécs különlegesen ragyogó fényű központi kulturális hely – azt hiszem már Strauss-ék óta kiválóan képes látszatderű-fátylat vonni a hétköznapi ború elé.

Na de vissza. Nagyváradi közönség: az előző heti Alban Berghez és Iveshoz, az akkori meglepő szinte telt házhoz képest, ismét meglepő, hogy Beethovenre csak kb. 65 százalék nézőtér volt.

Más, sajnos: témán kívül, de belül – fájó, de visszafordíthatatlan…

Szomorú bejelentéssel, azaz gyásszal kezdődött a hangverseny, néma felállással: két, negyvenes évei elején járó filharmóniás kórustag – Mikló Róbert és Felician Mureșan váratlanul elhunyt a közelmúltban. Erre nincsen szó.

De: jött a zene, ami tovább viszi az élőket és kapcsolatot teremt egy talán remélhetően jobb világgal.

Andrej Vesel feltalálta magát a koncert elején, a váratlan gyász után szólt pár szót bevezetőként, szeretetről és reményről, továbbgondolva az adott kényszerhelyzetet.

A koncertmester ezúttal Costin Éva volt. A vonós felállás, illetve hát a leülés: 10-9-5-4-3 volt, kevés sok és sok kevés. Valamint, színpadi elhelyezkedés alapján ismét csak a majdnem bécsi elrendezést láthattuk, sztereó I-II. hegedűkkel, és középre helyezett mélyvonósokkal.

A koncertkezdő Leonóra-bevezető kicsit zavaros lett, bár egyből hallatszott ismét, hogy bátorságra és arányokra is dolgozik Vesel a fiatal zenekarral. Annak rizikójával, ha a hangintonáció nem jönne ki, mégsem enged a karakterből és a tempóból. Szép momentum volt az ismert külső trombitaállás is, viszont a visszatérő kiváló trombitás után a visszatérő vonósok intonációja már hamisabb. Nem volt kellően kipucolva ez a Leonóra, ez a helyzet, még ha erőteljes is volt a dramaturgia és maga a nyitányzárás, a konklúzió is.

Jött eztán a Beethoven-hármasverseny – ritkábban hallani ezt, de hát nem azért mert nem szeretik, hanem mert három szólistának kell általában gázsit adni, hogy eljátsszák. Nos, ezúttal sikerült ügyesen megoldani, mint mondtam salzburgi egyetemistákkal. Nem leszek rossz, de lehet mégis: 20-25 évvel ezelőtt hallottam kolozsvári diákéveimben tisztábban intonáló ottani konzis triót.

Nálam a zongorista volt a befutó, stabil, markáns irányítópont, origó, a két vonós szólista fiatalember viszont néha korcsolyázott, bár remekül fókuszban voltak metrikailag, annak ellenére is, hogy egy ilyen koncertáló felállás teljesen más fizikailag, akusztikailag is, mint egy szokott kamarazenei triós.

Természetesen nem várhatjuk el a városbetonozással és alagútfúrással bizniszben állandóan elfoglalt megyei zeneintézmény-fenntartótól, hogy minden héten Rosztropovicsokat, meg Kremereket szponzoráljon. Arra persze futja, hogy turistáknak évente egyszer a váradi főtéren drága pénzből mutogassanak olykor lejárt dicsőségű nemzetközi hőstenorokat fesztivál gyanánt – de hát ez most az adott helyzet nálunk, némelyek (sajnos a többség) Váradjában.

A trió-fiataloknak csak gratulálni tudok, hogy bátrak, igyekvőek, felvállalják magukat. Minden koncert remek tanulság. A zenekar tette a dolgát, maradjunk ennyiben… A szóló trió részéről az első tételben csak a záradék sikerült pengére – bár a többi is ilyen lett volna. A II. tételből kiemelném a puha kürtszólamokat, úgyis ritkán emlegetik őket jó színben, már ha egyáltalán emleget valaki kürtöket a mai váradi sajtóban. Az attaccaban (II/III. tétel) meggyőzőbb volt a hegedű, mint a kezdő cselló. Mindenesetre sok türelem kell egy ilyen hármasversenyhez, persze nemcsak megírni (Beethoven), de főleg újra összerakni. Minden jó, ha vége jó, végre a fináléban ráncba szedték egymást mindenkik az imitációs formulákban – lám, egy Beethoven „hármas” nehezebb lehet egy előző heti magányos Bergnél.

Ráadást is kaptunk a triótól, a zongorista fiatal hölgy nagyon gáláns volt, bekonferálta, de még utólag is kedvesen segített, kérdésemre, a betűzésben, mivel nem itteni ismert darabról volt szó: Carinhoso – Pixinguinha brazil szerzőtől.

Szünet után jött végre a filharmónia kortárs történetében egy bécsi klasszikus szimfónia, Beethoven Negyedikje.

Eleje gondos munka, nagyon kiélezett tusékkal – az I. tétel a kidolgozási szakasza intonációs hibái ellenére is tetszett dramaturgiailag, mégpedig ismét a szándék végett. A bécsi verklivalcer sóhajai a 2. tétel lirizált drámájában, és az üstdob-szívverések szintúgy hatásosak voltak. Aztán a scherzo volt előadói minőségileg a legjobb az eddigi tételeket tekintve. Szép volt, ahogy visszatért a scherzo végén egy apró emlékeztető nüansz az Eroica kürtszólamából.

A fináléban megveszekedett tempó született, bár Andrej Vesel karmester nagyon könyvtárilag dokumentáltan igyekszik őrizni az eredeti Beethoven-metronóm előjegyzéseket, most mégis beáldozta a zenekari intonációk egy részét. A néhol kicsit meg is borult megveszekedettség nyomán én egy hasonlóan hajtóvadászatos Mozart Jupiter-záradékot is szívesen el tudnék ezek után képzelni a fiatal horvát dirigenssel.

A finálé vége felé valami érdekeset vettem észre: nem tudom, hogy kényszerből vagy sem, vagy a tempók tarthatatlansága miatt, de egyes zenekari tagok mosolyogtak, talán mert végre játék is volt, s talán épp nem munkában voltak, hanem együtt igyekeztek zenélni.

Az intenzív végső tapsok alapján olybá tűnik, hogy a zenekar egy tekintélyesebb része mellett a közönség is szereti Andrej Vesel mindenkori pozitív hozzáállását a muzsikához és a szimfonikus zenekarhoz, bár ezúttal a fináléban hamarabb lejárt a vastaps, mint az azt megelőző félidő végén.

Tóth Gábor írása

Helyszín volt: nagyváradi filharmónia

Időpont: 2025. február 13., 19 óra

Műsor:

Alban Berg – Hegedűverseny

Charles Ives – Central Park in the Dark

Debussy – A tenger

Vezényelt: Andrej Vesel (tavaly óta nagyváradi állandó karmester)

Szólista volt: Fedor Rudin hegedűművész

Nézőtér: majdnem telt ház, a váradi viszonylatban merész programhoz képest meglepően telt – sok fiatallal, pozitívan csodálkoztam is a közönségszervezésen, Bergre, Ivesra nem volt rossz a toborzás.

Bécsi avagy „régi” újítások – hát Berg vagy az óceánon túli Ives úgy régi, hogy új, mármint eltelnek az egyszáz évek, és az új zenekarok és új közönségek nem ismerik ezeket a szerzőket még mindig kellőképpen. Most itt volt az alkalom, Andrej Veselnek, a  Bécsben végzett, s tavaly itt Váradon állandó karmesternek alkalmazott fiatal horvát dirigensnek köszönhetően.

Még emlékszem arra az időszakra, amikor a váradi zenekar (életkor-összetételében rég nem a mostani, hanem százalékban egy régebbi csapat), kb. úgy 20 évvel ezelőtt, sikeresen tiltakozott egy karmester felléptetése ellen abbéli félelmükben, hogy Berget meg Webernt kellene majd játszaniuk, meg hasonló „szörnyűségeket” a 20. század korai „rémségeit”. Berg valóban túlintellektualizált bizonyos régebbi vágású muzsikusok nézőpontjából, illetve a kizárólag klasszikus-romantikus vonalon elkényeztetett közönségfüleknek is az, ezért is értékelendő, amit Andrej Vesel most tett Fedor Rudin barátjával közösen.

A Bécsben tanult zágrábi Andrej egyébként lelkesen szeret verbálisan is nevelően prezentálni a közönség számára koncertjei bevezetőjében. Azaz most is ismertette pl. a Berg-művet tartalmilag/ihletileg, ráadásul a Berg által feldolgozott alaptémákat előénekeltette a váradi filharmónia kórusának 16 tagjával is (Karintiai dallam és a súlyos Bach: Es ist genug) – a 19 évesen tragikusan elhunyt leány történetéhez fűződnek ezek, akinek emlékére Berg a versenyművet végső soron ajánlotta, Manon Gropius életének s majd agóniájának, végső megadásának arcai. Kegyetlen líra. Nem sokkal utóbb, e komponálást követően, magát Berget is utolérte a végzet, a név szomorú iróniája, hogy egy „hegyi” kiránduláson csípte meg őt egy rovar, ami olyan későbbi fertőzést okozott, hogy Berg belehalt.

Mindenesetre jelenkori zenei tanulság, hogy bátorság kell prezentálni még ma is egy lassan 90 éves, második bécsi iskolai expresszionista hattyúdalt, zenekari és intézményi szempontból is – a filharmónia ezt a lépcsőt szépen, ugyanakkor merészen meglépte, mint írtam még bőséges közönség is volt hozzá. Óvatosan, de lelkiismeretesen szólt most a zenekar.

A moszkvai születésű (1992) Fedor Rudin hegedűművész szólista útja is különleges: Berlinben debütált, majd párizsi évek után, Kölnbe, Salzburgba, Bécsbe is tovább lépett, karmesterként is aktív. A fiatal szólista intonációja éteri volt.

Hogy a szóbeli bevezető közönségnevelés mennyire volt hatékony, azt persze nehéz megállapítani a bergi transzfigurációk közepette, s hogy vette-e is a lapot akár a második tétel halmozott keresztmotívumait illetően a publikum, vagy bárhol máshol, de valahol el kell kezdeni némi magasabb kultúrájú légfrissítést is a váradi repertoárban, ez tény, és dicséretes a megvalósítás, amit Andrej alkalmanként becsempész ide.

Ami még különleges, hogy bár látszatra nagyzenekar volt a színpadon, Berg líraian tagolja az epizodikus, kifinomult kamaramomentumokat a nagy apparátuson belül: a látszat-tengerben kis élettutajokat. Szintúgy kedvencem az I. tétel nyitása, az üres kvintek, a szólista „hegedűhangolása”, de voltaképp a majd bekövetkező tragikus üresség előrejelzése. Az élettutajokból kiemelném a kidolgozott puhasággal megszólalt fákat a végkorálból, a haldoklást vs. elmúlást szimbolizáló hegedűtémával párbeszédben. De hát sajnos az össz-hegedűkar hamis lett a végére. Hallottam a fuvolákat is a legeslegvégén, a szekundesésben, de erről már nem szólok inkább tovább…

Andrej színpadi-akusztikai szempontból továbbra is a bécsi zenekari elrendezéssel dolgozik, néhány kompromisszumtól eltekintve (pl. a bőgők fizikai helye).

Ráadás is volt a kétrészes/kétarcú hegedűverseny után: igen, itt költözött a sokat szenvedett fiatal angyal, azaz Manon, a mennyekbe – a Bach g-moll szonáta Adagiójában. Ahogy már említettem Fedor intonációját, ez még éteribb volt (ha lehet az étert fokozni), elképesztő tanulságlevonás, elakad a lélegzetem, nem tudok mit mondani a hegedűs srácról, nincsenek szavak arra a letisztult Bach-intonációs konklúzió-hatásra…

Jött eztán az amerikai Ives, aki zeneszerzőként eleinte kevésbé volt ismert, mint inkább biztosítási ügynökként. Az utóbb híressé lett művész-különc különös ravasz impresszióit hallhattuk, amik még rímeltek is Berg elejére az indító felszálló hangközökkel.

Berg 12-hangjaival, s majd Ives komoly poli-szerkezetű tréfáival sikerült végső soron annyira megborítani a zenekar hallását, hogy a Debussy-tenger elején már a behangolás is alapból hamis lett. Így inkább eleinte csak ébredező tócsa következett az együttes egymást hallásának kibontakozása kezdetén.

Debussy szándékosan nevezi szimfonikus vázlatoknak ezeket a lehengerlő zenekari tételeket, álszerényen kerüli a klisét és hagyományt. De ha már francia századforduló környéke, Satie jutott eszembe, aki azt írta Debussynek az 1905-ös premier nyomán, a Hajnaltól délig a tengeren c. első tétel plasztikus folyamatára utalva, hogy annak az a része a legjobb, ami fél tizenegy és háromnegyed tizenegy között van. Itt Váradon most a második tétel volt a sikerültebb mint az első vagy a harmadik – úgy érzem ott a közepén találta meg inkább egymást zenekar és a karmester, s még egy bécsi hullámvalcert is éreztem a II. tétel csúcspontjában. A harmadik rész végén szimpatikus volt még, ahogy a nagybőgő-szólamvezető „másodkarmesterként” beintett az ütősöknek…

Sajnálom még, hogy egy olyan megyében, ahol alagút, körgyűrű, beton és aszfalt a prioritás, egy megyei fenntartó intézmény nem ad annyi apanázst a birtokolt avagy bitorolt filharmóniájának, hogy végre egy normális hárfára is teljen nekik… Tiszteletem viszont a zongoristának, aki hárfautánzásban digitális műanyag-hangszeren is a lehető legtökéletesebb és legrutinosabb volt. Csak kissé félek, hogy a „szakértő” felső kezekbe került precedensteremtés nyomán végül majd a vonósokat is be lehet alkalomadtán helyettesíteni egy szintetizátorral, a klarinétokat majd tárogatóval, a rezeket „foaie vergye”-vel, a trombitákat majd higyegyével, a zongorát tangóharmonikával, s ki tudja még miket mivel…

Vidámabbra fordítva a szót, Andrej Vesel karmester mindig mosolyog, mindig tudja mit akar, mindig hoz valamit Bécs ízeiből, ezúttal majd Beethovennel folytatta következő héten itteni, váradi filharmónia-koncertjeit – de Berg most ízelítő volt egy másik Bécsből…

Vesel ráadásul protokollárisan is mindig udvarias és lelkes, sorra betartja a zenekari szólamvezetők, további tagok, szólamok rendre való felállítását és ünnepeltetését. Itt aztán a nézőtér irányából nézve mindig nagyon poénos ritmikailag, hogy épp hová érkezik a közönség spontán sztochaszikájából adódóan a vastaps – természetesen sosem oda, ahol a legmegérdemeltebb lenne.

Köszönettel tartozom még Thurzó Zoltánnak, akinek gondosan dokumentált váradi zenetörténeti családi örökségű archívumából megtudtam, hogy 1968. január 29-én Acél Ervin vezényelte már itt a váradi filharmóniával a Berg-hegedűversenyt Mihai Constantinescu szólójával, egy hétfő estén.

Tóth Gábor írása

Helyszín volt: nagyváradi filharmónia

Időpont: 2025. január 30., 19 óra

Karmester: Andrei Feher

Hegedűs szólista: Vlad Răceu

Nézőtér: nagyjából 60 százaléknyi ház

Műsor:

Bruch – Skót fantázia

Mendelssohn – Skót szimfónia

Nézegettem a nagyváradi filharmónia 2025. januári heti utolsó szimfonikus koncertjének műsorát. Aztán meg is hívott az eseményre egy nagyon rendes volt kolléga, így írom, mert hát vannak másfajták is, akik kvázi kitiltottak onnan a véleményeim miatt… Skót zenei tájak – szólt a hangzatos hívogató cím (most kivételesen indokolt cím, máskülönben néha elfog a nevetés a filharmónia által adott kényszer-koncertcímektől az utóbbi időben). Sok minden eszembe jutott. Egyrészt skóciai utazásaim, másrészt, váradi filharmóniás éveim, illetve azok utórezgései.

Előbbi, mármint a skóciai utazásaim rendkívül kellemesek voltak, utóbbiak, a filharmóniával kapcsolatos skótságok, mind befektetett áldozatos munkáért való nevetséges jövedelem, mind akkori és utóbbi szakmai-emberi megbecsületlenség, tagadás és vélemény-ellehetetlenítés tekintetében is siralmasak, olykor vérlázítóak itt a szülővárosomban – utóbbiakat inkább csak tanácsként ajánlom fiatal, lelkes mostani csereberélődő, sajnos vezetésileg bármikor eldobható és újrahasznosítható fiatal filharmónia-tagok figyelmébe…

Egy zárójel még a folytatás előtt. Jankó Zsolt mostani, de részben immár régi filharmóniás állandó karmesterrel egy időben végeztünk Kolozsvárott és nagyjából ugyanakkor is kerültünk a váradi filharmóniához – vele 2016. június 2-án már volt egy nagyon hasonló skót zenei ötlet (azaz az ő vezényletével), valamint akkor Călin Mircea szólójával, szóval ugyanez a műsor ment itt Váradon kb. „nyolc és fél” éve (apropó Fellini után szabadon), annyi különbséggel, hogy még előtte a Hebridák nyitány is be volt iktatva.

Talán érdekesség lehet még, hogy a 20 esztendős Mendelssohn hamarabb elküldte azt a levelet haza, amiben a Hebridák témáját már akkor lejegyezte, mintsem kicsivel később valóban meglátta volna a Fingal’s Cave-et Staffa szigetéhez érve. Valamint, a 43 esztendős Bruch is csak a müncheni könyvtárból ismerte előre lelkesen azokat a skót dallamokat, amik nyomán ezt a hegedű-fantáziát, concertót életre hívta a papírról, s majd csak a bemutató után, következő évben járt valójában is Skóciában. De hát művészetben lényeg az ihlet, a feeling, s nem a kronológia.

Különös, hogy a zeneileg idősebbnek tűnő, és később is született, azaz Mendelssohnnál mégiscsak zenetörténetileg „fiatalabb” jó öreg Bruch mit érez Skóciából, a régebb született, de zeneileg mégis fiatalabb Mendelssohnhoz képest. A filharmóniás műpárosítás – Skót fantázia / Skót szimfónia – természetesen eleve tálcán adta, kínálta magát elő-szervezésileg is.

Szerzőiségekre visszatérve, Bruch keresi a saját lehetőségeit a skót tradicionális zenei szabásminták nyomán, Mendelssohn pediglen az a lírikus zseni, aki skót történelembe és tájleírásokba mélyül, lélek-reflektál a szimfóniához, bejárja Stirlinget és a Hebridákat, és hát a három domináns színe telitalálat zeneileg, a skót tájat egy az egyben láttatja: az elképesztő zöldet, a mord szürkét, valamint a kék mindig változó végtelen árnyalatait, együtt és felváltva, az ég és a vizek összetükröződésében, a fátyolosaktól a vakítókig.

Akkor lássuk is, kik valósították meg mindezt itt a nagyváradi filharmónia zenekarával.

Andrei Feher karmester 1991-es születésű, mondanám, hogy szemtelenül fiatalokat zsákmányoz ki mostanság a nagyváradi filharmónia vendégművész-spórolása, de tény, hogy Feher nagyon koncepciózus ifjú dirigens. Szatmári, Kanadában nevelkedett, s ott az óceánon túli másik fajta Északon (azaz a Partiumihoz képest), majd pedig itt a közelebbi Franciaországban is karmesterkedni kezdett. Számomra – a mondás szerint – amolyan sötét ló (de végső soron világos lett), még nem láttam itt Nagyváradon, de tetszett fiatal határozottsága, főként a merész kontrasztjai. Nem mondom, hogy Monteux virtuóz letisztultsága jutott volna épp eszembe róla, de nagyon jók voltak a lágy/nyers intenzív romantikus váltásai, és a zenekarral is jól lekövettette azokat.

A szintén szatmári Vlad Răceu, hegedűs (sz. 1987), emlékeim szerint végzős kolozsvári zeneakadémiás évében, 2010-ben járt itt először szólistaként Váradon. Azóta többször is, sikerrel. Răceu édesapjától (RIP: sajnos örökre elment 3 évvel ezelőtt), szóval a szatmáriak koncertmesterétől szép hivatást örökölt, és meg is becsüli. Kolozsvár lett utóbb az a hely, ahol megtalálta önmagát Vlad, a zeneakadémián tanít és a filharmóniában hegedül (egyik hegedű-szólamvezető, ha jól tévedek), és Szatmárnémeti is van annyira gáláns, hogy két fiatal szólistája is van az ottani filharmóniának, Vlad az egyikük. Csak megjegyzem, volt idő, még mielőtt talicskatologató betonozók vették át Bihar megye vezetését, hogy Váradon is volt ilyen szólista pozíció a filharmóniában…

Răceu hegedűjátékáról még… Szeretem, ahogy organikus, személyes, mondanám intim szerelmes kapcsolatban áll a hangszerével, ahogyan érzelmileg a füléhez közel húzza, hogy ne csak a kezén át áramoljon az a muzsika. Jó az anakronisztikus kapcsolat is a két elhangzott mű között, Răceu már az első rész Bruchjának diszkantjait mendelssohnian világosra fényezte, mégis jól éreztette Bruch kissé konzervatívabb romantikájának vaskosságait is. Szeretem a G-húr intonációját továbbá, az persze mindig személyesebb a többi húrnál.

Mindenesetre a Bruch-finálé előtt nem ártott volna kicsit újrahangolni a zenekarnak, emlékezetem szerint úgysem attacca folytatódik a IV. rész, hanem koronával végződik az előző tétel…

Vlad ráadása kortárs rím volt, 2013-as és „UK”… – Oliver Davis: Flight, III. tétel.

Feher karmester igazi pillanatai következtek szünet után a második koncertrészben, érzelmes-intenzív indítás volt, de a Mendelssohn Skót szimfónia eleje sajnos zenekarilag még hangkereső maradt, konkrétan hamis lett, viszont az I. tétel kidolgozási szakaszára megérkeztek a jó kontrasztok. Feher szépen kihozta azokat a mozarti frissességeket, amik a korai Mendelssohn-vonósszimfóniák hangzására szintén hatottak. Dübörgős, kontrasztos, romantikus építkezések voltak aztán, mégis a koraromantika határain belül stilárisan – bevallom ezt a szimfóniát még nem hallottam ilyen dinamikai palettaszélességgel itt a váradiaktól. Ismét mondom, aki volt valaha Skóciában, ismeri szélső és belső arcait, illő is így talán zeneileg is megereszteni a dolgokat, kontrasztban, a napi időjárás és pillanatváltozások hevességében vihart és napfényt, derűt és borút. A scherzóban viszont szerintem a karmester már túlrohanta az egyébként is mostanság túlhajszolt kifiatalított váradi zenekart. Szépen szóltak viszont a csellók a 3. tételben, csak nem voltak olyan szépek a válaszok a fáktól és a rezektől. A 4. tétel fúgája kicsit erőlködős lett, épp hogy megmenekült, a zenekari szólamvezetők némelyikének köszönhetően, gyanítom… Nekem az a tanulság, hogy a karmester kissé túlreszeltette a viszonylag sovány vonóskart. Részemről mindenek után a kalapemelés a Mendelssohn-szimfóniában azé a néhány pillanaté, amit finoman kidolgozva a klarinét és fagott kettősében hallottam, közvetlen lírikus átvezetőként a finálé himnikus lezárása előtti hídív-szakaszban. A végső hazavágyó mendelssohni tanulságlevonás viszont érzésem szerint nyers lett hangszínegyensúlyban, illetve hát egyensúlytalanságban.

Tóth Gábor írása

Helyszín volt: Nagyvárad, színház

Időpont volt: 2025. január 22., 18 óra

Felléptek: Kodály Filharmonikusok Debrecen

Vezényelt: Somogyi-Tóth Dániel

Énekes szólisták voltak: Rácz Rita és Molnár Levente

Kodály Filharmonikusok Debrecen, így hivatalos a megnevezés – itt járt és zenélt tehát a debreceni szimfonikus zenekar, a színházban, Nagyváradon, január 22-én. Nem először voltak itt természetesen, és vélhetően nem is utoljára. A magyar kultúra napja adta most az apropót a gálaműsorba illesztésükhöz, időrendben a különféle megérdemelt kulturális díjátadókat követően, szűk egyórányi koncertjükhöz. A díjátadókról beszámolt a Nagyváradon idén januártól hetivé zsugorított avagy nagyított volt napi írott sajtó, ezekről nem fogok szólni.

Viszont sok minden más eszembe jut. Nehéz nem felidéznem azt, amikor a még egykor egy másik itteni partiumi pártvezetéshez tartozó nagyváradi filharmóniával elkezdtük a gyümölcsöző kapcsolatépítést a debreceni testvér-zeneintézménnyel. Aztán az is eszembe jutott, miközben a két gazdájú, de egy épületű nagyváradi magyar színházban hallgattam, néztem a debreceni szimfonikus zenekar fellépését, hogy hát van egy nagyváradi filharmónia is, csak az már manapság nem nagyon óhajtja műsorpolitikájában felvállalni a magyar kultúra ápolását. Pedig az intézményfenntartó megyei büdzsébe ugyanannyit adózik utólag gondosan államilag átforgatva Pista (tudtán kívül) Nagyszalontáról, mint (szintúgy) Ionică Belényesből.

De azért én örvendek nagyon a debrecenieknek, még ha az oda-vissza operatív-fáradságos buszozásuk, az időt tekintve minimum kétszer annyit is tarthatott nagyjából január 22-én, mint az aznap este plusz még egy órát kivárt, majd eljátszott gálaműsoruk. S főleg annak örülök, hogy még mindig vannak régi jó debreceni kollégák, akikkel újra találkozhattam, s hogy a váradi filharmónia mostani énekkarának egy része a debreceniek kórusával viszi most épp tovább azokat a művészeti és baráti kapcsolatápolásokat, amik a két város zenekarai között voltak meg részben valaha.

Sokat hangoztatják különféle fórumokon a Debrecen és Nagyvárad közötti testvéri kapcsolatok ápolását, ez persze alkalmi illúzió, átutazók vagyunk egymás városaiban, országaiban, pedig itt lakunk egymás szomszédságában – a valóság az, hogy mindenki el van foglalva „határtalanul” itthon és otthon a saját dolgaival. Viszont itt a példa: egy közös ünnep felülírhatja néhány időtöredéknyire a hétköznapokat – „átívelünk a határokon”, ahogy divatosan szól a politikai és pályázati nóta.

A koncertről is…

A debreceniek műsora kiválóan illett az alkalomhoz, kár, hogy közönség nem nagyon volt rá – leszámítva a páholyprotokollt nagyjából jó ha fél ház volt a nézőtér többi részén.

Somogyi-Tóth Dániel karmesterről, aki például nem mellesleg zongoraművész is, de ugyanakkor művészeti és égi menedzser, konkrétan is pilóta, szóval vele kapcsolatban nem volt csalódásom, valószínűleg tényleg az egekből nyeri a kifogyhatatlan energiáit. Olvastam is valami furcsaságot, de ezek szerint létezik, mert hát valaki már leírta az interneten, azaz hogy ő Debrecen főzeneigazgatója, nos, hát ezek szerint van ilyen átfogó funkció is. Legutóbb, amikor kaput nyitottak Várad felé a debreceniek – egy sajnálatos világjárvány szerencsésebb csitulásával –, bátran, de rögtön, barátilag ismét idelátogattak hozzánk Nagyváradra muzsikálni. 2022. május 21-én, más művek mellett Mozart ún. Koronázási zongoraversenyét játszotta és vezette itt akkor Somogyi-Tóth Dániel velük. Emlékszem, igyekeztem is párhuzamot vonni akkori beszámolómban, de a helyi aktuális sajtó érzékenyen érzéketlen volt rá, és azonnal irtották a szövegemből a koronázást, pedig hát egyértelmű volt az a bizonyos utalás a címből, műsorválasztásból adódóan… Mindig vannak szerkesztők, az írók szerencséjére. Ahogy egy ismerős valaki egyszer mondotta volt (s most lopom poénját): „doktor kivágók”.

Most, mivel nem ‘irt” senki az írtjaimból, a debreceniek műsorutalásai közül kiemelem egyik kedvencemet: Smetana Az eladott menyasszony c. operájának részletét (Komédiások) – őszintén, az eladott politikai választások jutottak eszembe róla. Ha nem így lenne, akkor is szellemes és fergeteges ez a zenei részlet, immanenciájában is.

Ami a debreceni zenekart illeti, nagyon sajnálom, hogy a váradi filharmóniás kollégák közül szinte senkit nem láttam épp január 22-én a színházi nézőtéren, pedig jó lett volna hallaniuk, hogy milyen a zenei élet a legközelebbi szomszédos bolygón – bár ezúttal inkább a vonósok homogenitása és a fák játéka volt az, ami a debreceniekben leginkább megragadott, mintsem a pediglen nemzetközien közismert kiváló rezes magyar iskola, ami most kicsit alábbhagyott néhol. De kritikának nincsen helye, hiszen baráti kulturális megmozdulásról volt itt szó, ingyen szeretetből.

Az egykor Nagyváradon is tanult, először nemzetközivé, s majd mindig hazatérve nemzetivé is lett Molnár Levente természetesen rengő vastapsokat kapott hangjáért, nemkülönben színpadi énekes partnerét, Rácz Ritát is nagyra értékelte a váradi közönség, ráadásul a hölgy kiváló és gyors rutinnal öltözött át nem „csak” hangban minden egyes szerepkörhöz, hanem ruhák tekintetében is.

Az alkalomhoz illő műsorra a debreceniek félig átemelték Váradra az idei (2025) hazai újévi koncertjük programját. A már említett díjátadók után 19:07 órai kezdettel indítottak:

Kálmán Imre: Csárdáskirálynő – Sylvia belépője, majd pediglen Álom, álom

Lehár Ferenc: Messze a nagy erdő

Smetana: Eladott menyasszony – A komédiások tánca

Offenbach: Orfeusz az alvilágban – Legyek tánca

Lehár: Víg özvegy – Vilja-dal

Erkel: Bánk bán – Hazám, hazám (itt a rengő vastaps nyilván a Magyar Hazának „19:40” órára esett, 20. századra lefordítva, ekkor (1940-kor) még aránylag volt magyar haza, de mindenképp a műsor aranymetszéspontja, ami a haza körülmetszésével utóbb negatív aranymetszéspont lett…)

Lehár: Ajk az ajkon

Bizet: Farandole

Brahms: Magyar táncok – ezzel zártak, pengeélűek voltak, az 1. és az 5.

Vége: 19:58-kor, majd vastapsömlés, megérdemelten. Még csak annyit: kár, hogy a műsor elején playbackről szólt az ünnepelendő Himnusz zenei kísérete – nyilván szervezési okai voltak ennek, az ezt követő hosszas, de természetesen már említetten megérdemelt helyi díjátadók miatt.

Tóth Gábor írása

Helyszín volt: Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem díszterme

Időpont volt: 2025. január 12., 18 óra

(ui.: közkívánatra február 16-án, 17 órakor is ismétlésre került a koncert)

Előadó: Thurzó Zoltán – zongora

Bevallom, újabb Chopin-estet vártam Zolitól az idei év kezdetével, ha már 3/4-ről van szó, nyilván a tavaly megkezdett Chopin-összes sorozata várt folytatására gondoltam, de hát ez a bécsi, Zoli által adaptált, főként ifjabb Johann Strauss sem volt piskóta – a hármas mágikus valcer-lüktetés ugyanúgy maradt tehát, ráadásul az a meglepetés ért, hogy Zoli zongoraletétjében Cziffra és Liszt parafrázisértéket közelítő Strauss-hangok szólaltak meg, nem volt semmi ponyva, háromkezes technikai igénnyel voltak felöltöztetve az ismert művek, olyannyira, hogy minden eredeti zenekari hangot igyekezett Zoli beépíteni a zongorajátékba, s még azon túlikat is, maximalizmussal.

Elsőként most íme a műsor, Zoli közlése nyomán idézem:

Strauss jr.-Thurzó Z.: Annen Polka

Strauss jr.-Thurzó Z.: Wiener Blut – Walzer

Strauss jr.-Thurzó Z.: Tritsch-Tratsch Polka (schnell)

Strauss jr.-Thurzó Z.: Tic-Tac Polka (schnell)

Strauss jr.-Thurzó Z.: Geschichten aus dem Wiener Wald – Walzer

Josef Strauss – Thurzó Z.: Delirien Walzer (ősbem.)

Johann Strauss II – Thurzó Z.: Ägyptischer Marsch (ősbem.)

Strauss jr.-Thurzó Z.: An der schönen blauen Donau – Walzer

Strauss senior.-Thurzó Z.: Radetzky Marsch

Diszkréten sötétített terem, szokásosan (a hang a lényeg, vannak zongoristák, akik így szeretik, pl. Richter is így szerette…), kb. 100 főnyi közönség (!), s mint mondtam, közkívánatra még ismételt is Zoli néhány nappal később, teljes koncertet. Amit még elárult: hogy tervezi kiadni kottában és CD-n is ezt a zenei anyagot.

Nekem régi kedvencem Strauss, nem titkolom, néha jólesik „struccba dugni a fejem” zeneileg, emlékszem amikor a bécsi aranyszobránál japánok fényképezkedtek a Stadtparkban, szóval kétségtelen, hogy az ifjabb Johann igen híres lett muzsikájával, intelligencia-kompozitja az igényes bécsi kedélyes szórakozással rímel mindörökre, sok előző bécsi Beethovenek, Mozartok, avagy kortárs Brahmsok vélhető utómosolyára is.

Visszatérve a Zoli átirataira, ez a látszólag egyöntetű síkú Strauss-egyensúly kinyílik: a basszus, a harmónia, a diszkant, a ritmikai időzítések dimenziói – különleges világi, bécsi-báli zenei „szent” háromság oszthatatlanul megosztott ötvözetei, verkli-valcer a fent és lent közötti összeköttetés jegyében – és persze ami közötte tartalmilag megszületik – szintézisek. Plusz nagyra értékelem azt az agogikát és a dinamikai íveket, amivel mindezeket tudatosan, vagy olykor látszólag pillanatnyi spontán mozzanatokban Zoli életre kelti, akár táncmetrum-rapszodikákat, akár megfelelő arányú ízléstársításokat. Ezzel együtt nekem visszahozta még azon a PKE-s Yamaha zongorán is a Willi Boskovsky-féle retrót, frissen, kortársan, saját egyéniséggel.

Akkor vegyük is sorra.

Anna-polka – ez az a darab, ami 1935-ben a legelső ma ismert hagyományú bécsi koncerten a második műsorszám volt anno.

A Bécsi vér, bevezetője egész Chopin-es volt

És akkor a polkák is, Terefere, szellemes, kiváló felépítésű minden interpretációs szempontból, szinte hallani a pletykálkodást benne… A zenei átváltoztatás alatt arra gondoltam, mi lett volna a világgal, ha Strauss történetesen zongorista lett volna hegedűs helyett.

Triccs-traccs után Tik-Tak jött, közönségbevonással, kissé ragtime zongoristát is éreztem már itt Zoliban.

A bevezetőket a valcereknél sokszor hallottam, úgy építi fel, úsztatja meg Zoli, mint egy Chopin polonéz vagy ballada intróját.

Mesélt a bécsi erdő, nagyon szerettem a Zoli hangulat-tempóváltásait a fináléban, a megérkezést, avagy visszaérkezést.

Egyiptomi induló… eredetileg Cserkesz induló volt, oroszföldről, csak Strauss által gondosan aktualizálva lett Szuezre. Régi kedvencem. Zenekari változatban be is éneklik a fúvósok a magukét.

A Kék-Duna keringő, hát ez az, ami eredetileg is átirat, hiszen férfikarra írta maga Strauss is. Szóval ez alaposan kidolgozott volt kompozíciós szempontból, megint a három, de már inkább négykezes technika jut eszembe. Aztán meg a zongoraátirat érzései alapján persze biztos vagyok benne, hogy Zoli szintén jól ismeri gyerekkorából a Tom és Jerry rajzfilm alá illesztett Jakob Gimpel féle parafrázist, avagy akár a Buchbinderét, nemcsak stilárisan Cziffrát.

Bécsi mintára vastapsra váltott a közönség eztán a műsort záró Radetzky–indulóra, a valóban folyamként elöntő Kék-Duna után.

Zoli mindig pontosan kezd. 18:00 volt az indítás, a vége 18:53 – lett volna, de lett ráadás is természetesen.

Thurzó Zoltán régóta szereti az érzékeny kalandozásokat, kicsit ugrottunk a 19. század bécsi tánczenéjéből 1935 jazz-ízeihez: Duke Ellington – In a sentimental Mood – nem mellesleg Duke parafrazálja Gershwint is epizodikusan a „Someone to watch over me” finoman átfut.

Prosit Neujahr!